Az Orchestre de Champs Elysées fúvóskara korhű (vagy annak tűnő) hangszereken játszik – és a Szentivánéji álom nyitányának első ütemében hallhattuk, mit jelent ez: igen meleg, fémmentes fafúvós színeket – ez volt a Mendelssohn-nyitány előadásának legfőbb értéke. Amúgy a karmester igen lassú tempót vett, ám még ebben is képes volt olykor szétesni a zenekar (nem ez az első francia együttes, amelyik némileg mintha haknira venné a turnét – gondoljunk Boulez két évvel ezelőtti koncertjére). Herreweghe felfogása részint analitikusnak mondható, részint attól sem riadt vissza, hogy a színpadi dráma zenei kifejezőeszközeit egész a nyersességig szemléletessé tegye (Zuboly „szamárságára” gondolok). Ez a dramatizálási kényszer a Máté-passióban adekvát, Mendelssohn nyitányában talán meglepő, de itt sem tűnik tévedésnek. És tegyük hozzá: annyira sokféle színben pompáztak mind a tuttik, mind a szólisztikusabb-kamarázóbb részek, hogy összességében elégedetten várhattuk a folytatást, Mendelssohn Hegedűversenyét.

E műben a fiatal Christian Tetzlaff játszotta a szólót – egészséges, testes hegedűhangja és virtuóz játékmódja nagy tetszést aratott. Nekem mégis elképesztő pianói tetszettek leginkább (a fortéknál kicsit féltem, hogy a nagy vehemenciában leesik a színpadról). A zenekar színeit e műben is csodálhattuk, azonban kísérőként nem bizonyultak annyira erősnek. Herreweghe is mintha olykor elkalandozott volna tanáros mozdulataival, s különösen a harmadik tételben volt az az érzésem, hogy ha a szólista nem játszott volna olyan precízen, amivel szinte az irányítást is átvette, bizony akár borulás is lehetett volna itt-ott. Ettől függetlenül e mű előadásában is sok volt a szép pillanat, kiemelném (az egész koncerten) a zenekari pizzicatókat. Tetzlaff háromtételnyi Bach-szólót adott rá. Ezek alapján bennem még mélyebb a meggyőződés, hogy nem mindennapi tehetségű hegedűst láthattunk, akinek talán Bachhoz még kicsit nem árt csiszolódnia, hogy ne csak a táncos, a merengő vagy épp a virtuóz karakter csillanjon meg játékában, hanem a nagyobb bachi íveket is világosabban meg tudja rajzolni – ám talán kekeckedésnek tűnhet a ráadásdarabokat kritizálni.

Szünet után következett az a mintegy tíz perc, amikor megszűnt az idő a Zeneakadémián. Schubert úgynevezett X. szimfóniájából adtál elő az Andantét. Ez a tizedik voltaképp nyolc és feledik (időben hetedikként keletkezett az úgynevezett VIII. szimfónia, mely a Befejezetlen melléknevet viseli, nyolcadikként pedig a VII. vagy IX., vagyis a „Nagy” C-dúr). Ez a lassú tétel épp a két említett szimfónia lassú tételével rokon – megvallom, nem ismertem ezelőtt, s nem tudom, mennyiben Schubert műve, meddig készült el a zongorakivonat, meddig a hangszerelés – a Befejezetlennek például szinte kész a harmadik tétele, az első pár taktus hangszerelése is, mégsem tartotta Schubert érdemesnek a folytatásra. Könnyű persze ma azt mondani, hogy a Befejezetlen úgy kerek, ahogy van; a X. szimfónia esetében viszont tényleg a halál szólt közbe. Kissé úgy is éreztem magam, mintha egy másik világba nyernék betekintést, s nemcsak olyan értelemben, mint mondjuk a Vonósötös angyali zenéjénél: itt egy másik világ, letargikus, sokszor kegyetlen szépségű másik látásmód szólalt meg előttünk egészen leplezetlenül (az első ütemeknél Mahler jutott eszembe) – vagy talán csak én éreztem úgy, hogy szinte már sok, szinte már illetlenség ennyire pőre zenét társaságban hallgatni? A választ nem tudom, de az biztos, hogy Herreweghe-nek és a zenekarnak ezúttal maradéktalanul sikerült átadnia valamit, ami az övék, és ami most már mindazoké, akik hallották őket.

Az V. szimfónia szinte oldás, feloldozás volt e tétel után – holott ez se könnyű zene. Az előadás legfőbb erénye ismét az volt, hogy a meleg tónusú színek érzékletessé tették, milyen kitűnően hangszerel Schubert, s a második tétel fájdalmas moll részei ismét felidézték a szerző tragikus arcát, a mű egészének előadása rendkívül részletgazdag volt, bár hibát itt is találhatott, aki keresett.

Ráadásként Beethoven VIII. szimfóniájának metronóm-tételét hallhattuk, itt már a precízséggel sem volt baj, s azt is megtapasztalhattuk, Herreweghe-nek kitűnő a zenei humorérzéke. A közönség szűnni nem akaró tapssal köszönte meg a koncertet.

Herreweghe, úgy tűnik, azok közé a karmesterek közé tartozik, akik kikevernek egy saját színt, majd ezt használják lépten-nyomon. Karajan vagy Toscanini is ebbe a típusba tartozott, ám az általuk használt szín kemény és rideg volt, míg Herreweghe-é meleg tónusú és lágy, amihez csatlakozik a karmester személyiségének láthatóan emberbaráti vonása, valamint az említett tanárosság. Lehet, hogy az így megvalósuló saját arc, saját karakter nem illik a zeneirodalom valamennyi művéhez, s lehet, hogy számomra összességében vonzóbbak az olyan sokszínű karmesterek, mint Bruno Walter, Willem Mengelberg vagy Fricsay Ferenc: a november 6-ai zeneakadémiai koncerten elhangzó művekhez illik Herreweghe karaktere. És egy behozhatatlan előnye feltétlenül van az említettekhez képest: remélhetjük, hogy őt hallhatjuk még élőben vezényelni. Minél többször!