Az is tudnivaló, hogy apja váratlan, korai halála után megkísértette a gondolat, hogy kolostorba vonul; egész életét végigkísérte a hit. A műkincs számba menő házi oltár, amelyet a doborjáni emlékmúzeumban láttam, minden utazására elkísérte. Végtére is, a XIX. század egyházművészetének legkiemelkedőbb zeneszerzője lett. Egyik legmegrázóbb művét, a Via Crucis-t 1878 őszén, a Róma közelében fekvő, Tivoli-béli Villa d'Estében írta, majd a rákövetkező év februárjában Budapesten fejezte be. A zongorára (illetve orgonára), szólóhangokra és kórusra komponált opus alapjául Wittgenstein hercegnő egyik szövegkönyve szolgált, amelyben Liszt Krisztus kálváriáját jelenítette meg Pontius Pilatus ítéletétől a kereszthalálig, majd a sírba tételig. A szerző nem érte meg a mű előadását.

Az 1991-ben Johannes Hiemetsberger karmester alapította, ma már világjáró osztrák Corus sine nomine a doborjáni (Raiding-i) Nemzetközi Liszt Fesztiválon a Via Crucis-szal nyitotta műsorát. Előadásukat maradéktalanul átszőtte a zeneszerző csöndes meditációja; kerülvén a látványos megnyilvánulásokat, a nehezebbik utat választották: pompás ékítmények helyett a szenvedéstörténet felkavaróan mély átélését-átsugároztatását. A mű vezérmotívuma, melyhez Liszt az O Crux Ave kezdetű himnusz gregorián dallamát vette kölcsön, egyetlen nagyívű kompozícióként ejtette rabul a közönséget, a 14 stáció változatos hangulatának összekovácsolásával. A zeneszerző, korában szokatlanul, nem az egyházi szertartást követte; korálokat, protestáns templomi dalokat, a cappella kórusokat és szóló recitatívokat fűzött össze. 14 tételes, mégis csak liturgikus alkotásában Bach-idézetek is megszólaltak. A mű hangvételét alázattal követő Theresa Dlouhy (szoprán), Katrin Kriegl (szoprán), Daniela Janezic (alt), Klemens Kölbl (basszus) a mély fájdalom, a nemesen tiszta érzelmek, a sallangmentes énekművészet tónusában tolmácsolták a szöveget, drámaivá sűrítvén a tragikus fordulatot. Amikor a tenor Florian Ehrlinger Jézus halálsóhaját megszólaltatta - "Éli, éli lama sábáktáni!" –, percekig nem tudtunk fölocsúdni a megrázó élmény után. A zalaegerszegi születésű, Bécsben végzett fiatal zongorista (és orgonista), a többszörösen díjnyertes Mátyás István nemcsak a Via Crucis, hanem a másik Liszt-opus, a Crux Ave benedicta közreműködőjeként is értő, és a művel bensőséges viszonyba kerülő művésznek bizonyult. A Zwölf alte deutsche geistliche Weisen részleteként énekelt Jézus Krisztus öt sebe című kórusdarab hasonló szellemiségben fogant.

Merőben más, különleges stíluseszközöket csillantottak meg a dán Per Norgard Bölcsődalának előadásában. A gyermeki rémület, a vijjogás, rikoltás, majd humoros hangvételbe váltó dallamok, s a szokatlan ritmusképlet már virtuozitást igényelt. Sajnos, kevésbé "állt össze" az egyik lecserélt mű helyett előadott Brahms-Motetta ("Warum ist das Lied gegeben dem Mühseliger"), s a "Lieder eines fahrenden Gesellen" című, Mahler vokális mű dalát sem sikerült élményszerűvé tenni az áradó érzelmek intonálása közepette.

A fesztiválzáró Cyprien Katzaris lenyűgöző zongora-szólókoncertjével ellentétben, nem állt ezúttal önnön művészi magaslatán a Klukon Edit-Ránki Dezső páros. A liszti Zwölf alte deutsche geistliche Weisen kilenc darabja darabosnak hatott, a Les Préludes nehézkesnek, "túlartikuláltnak", melyben a frazeológiai tagolás nem keltett liszti atmoszférát. Dukay Barnabás - számomra ismeretlen - két zongorára írt poémája valamint kánonjai a maguk különlegességében már megragadóak voltak. Úgy tűnt viszont, hogy a művésznő nem képes görcsösségét oldani Liszt eredetileg két zogorára írt Dante-szimfóniájának előadásában. A három karaktert (Faust, Gra:tchen, Mephisto) képviselő tételek nem váltak el markánsan, (talán Gra:tchenét érezte meg leginkább Klukon Edit). A három részre tagolt, nagyszabású kompozíció építménye nem rajzolódott ki világosan, nem váltotta ki a vele járó, várható élményt; hiába éreztük Ránki avatottságát és ösztökélését - a mű sajnálatosan "félrebillent".

Liszt zongorairodalmának konzseniális előadójának bizonyult a fesztivál záróhangversenyén a Marseilles-i születésű, görög származású Cyprien Katsaris. A Schubert-dalátiratoktól az V. Magyar Rapszódiáig, az "Harmonies poétiques és réligieuses" 3. darabjától az Izolda szerelmi halálának Wagner-transcriptiójáig, a romantikus zongoramuzsika hangulatvilágának csaknem teljes spektrumát, szivárványszíneit idézte elénk. A legcsekélyebb teatralitás nélkül, csakis a műre összpontosítva. A Bénédiction de Dieu dans la solitude-ben a Teljesség szólalt meg; máskor mintha az impresszionizmust előlegezte volna meg a művész a liszti érzelmi áramlások sodrában. Tragikusan emelkedett hangvétel elegyedett a fájdalmas poézissel (Richard Wagner sírjánál), s mintha a mély tónusú hangokat követően, a violinkulcsban elhangzott, melodikus főtéma virágkoszorúként borulna a zseniális pályatárs sírhantjára...