A sötétségből a fénybe

- Művész családban született, mik a legmeghatározóbb gyermekkori élményei?

- Első emlékeim közé tartozik, hogy a zeneiskolában és a kóruspróbákon töltöttük a hétköznapok nagy részét. Otthon szólt a zene, édesapám zongorázott és lemezeket, főleg kórusmuzsikát hallgatott. Ő volt az alapítója és vezetője az akkori nevén KISZ Kórusnak (most Harmónia Kórus) a 60-as évek végén. Először lánykórus volt, s csak a 70-es évek elején alakult vegyeskarrá. Egy héten kétszer volt kóruspróba, ahova nem mindig mehettünk el, de a péntek esti próbákon rendszerint részt vettünk. Órákon keresztül hallgathattuk a legnagyobb mesterek műveit, szebbnél szebb kórusmuzsikát, olyanokat, amiket rövid időn belül mi is elsajátítottunk. Nyáron a kórustáborokban még ennél is töményebb kórusélmény ért minket.

-  Egy pedagógusoknak mindig mást jelent, ha a saját gyermekeiket tanítja.

- Mindennap hallottuk a zongora hangját, így már nagyon korán érdekelni kezdett minket is a hangszer, persze ekkor még nem volt világ a zongorán kívül, csak „ütögettük” a billentyűket. Édesapánk sokszor ölébe ültetett, és úgy zongorázott. Tanított nekünk gyermekdalokat, zongorázta és énekelte, amíg meg nem tanultunk. Sokat énekeltünk otthon, mondhatni az összes gyermekdalt kívülről fújtuk.

- Az alaphangszer a zongora volt, hogyan talált rá mégis a fuvolára?

- Ötéves koromban kezdtem a zongorát, és évekig gyakoroltam is. Még a Nyíregyházi Országos Zongoraversenyen is részt vettem, és el is jutottam az elődöntőig. Saját hangszeremet a fuvolát sokkal később választottam. Szüleink a váci zeneiskolában tanítottak, az összes zenetanárt ismertük. Nekem nagyon szimpatikus volt a fiatal, nagyon barátságos fuvolatanárnő, Kiss Zsuzsa, mindig kellemesen éreztem magam mellette. A hangszer is érdekelt, emiatt végül meghoztam a döntést, s bár évekig együtt tanultam a két hangszert, a fuvola lett a főhangszerem.

Bogányi Bernadett

- Ritka esemény lehet, amikor összegyűl a család. Ilyenkor a hangszerek is előkerülnek?- Sajnos egyre ritkábban lehetünk együtt, mivel négyen, négy különböző országban élünk, és már mindenkinek van családja is sok-sok kis gyerekkel, így nehéz összehozni a találkozásokat. Én Finnországban élek Helsinki mellett, egy kisvárosban és 3 fiam van, 3, 5 és 7 évesek. Férjem nem zenész, de nagy zenerajongó és mindenben támogatja a zenei pályafutásomat. Amikor összejön a család olyan sok mesélnivalónk van, és végre egy kicsit ki is kapcsolódhatunk a zene világából, hogy közel sem az az első, hogy a hangszereket elővegyük. Természetesen, ha közös koncertről van szó, akkor teljesen más a helyzet. Akkor a koncert van a központban és minden az arra való felkészülés jegyében történik.

- A gyermekkori finnországi élmények talán Önre gyakorolták a legnagyobb hatást.

- A zenei tanulmányainkat szülővárosunkban Vácon kezdtük, amit Helsinkiben folytattunk. 1987-ben kerültünk ki Finnországba ahova szüleinket hívták zenét tanítani. Először csak egy évre, amiből kettő lett, majd három és így tovább. Néhány év tanulás után a Sibelius Akadémián, lehetőségem lett Erasmus növendékként Franciaországban a Lyoni Konzervatóriumban folytatni tanulmányaimat Philippe Bernold irányítása alatt. Ez a két év nagy hatással volt rám, megismertem a francia fuvolaiskolát és fuvolarepertoárt. Többször vehettem részt Patrick Gallois, Emmanuel Pahud, és Auréle Nicolet mesterkurzusain is. De valóban, nekem Finnország lett a második otthonom. A Finn Nemzeti Operaház szólófuvolistája vagyok.

Bogányi Bernadett

-   Az operarepertoáron kívül milyen művekkel foglalkozik a legszívesebben?

- Mindig találkozom számomra új darabokkal, de nyugodtan mondhatom, hogy a nagy részét ismerem a repertoárnak. Volt szerencsém a legnagyobb fuvolaszólókat is játszani. Emellett sok kamarazeni formációban veszek részt operás kollégáimmal és más zenészekkel. Szólókoncerteimen pedig főként a francia repertoárt helyezem előtérbe, ami talán a lyoni évek hatása. Legkedveltebb operáim közé tartoznak Puccini, Verdi és Strauss művei.

- Milyen viszonyban áll a koncerten elhangzó darabokhoz?

- A koncerten Michael Haydn vagyis Joseph Haydn öccsének fuvolaversenyét játszom majd, amit most fogok először előadni koncerten.

- Mi jellemzi a finn zeneoktatást? Összehasonlítva a hazai tanulmányaival miben látja a fő különbséget?

- A 90-es években mikor a Sibelius Zeneakadémiára kerültem más volt a rendszer mint például most. Akkor nagyon szembetűnő volt az ott tapasztalt hatalmas szabadság. A növendékek maguk dönthették el milyen gyorsan vagy lassan végzik el az akadémiát. Ez lehetett 4-5-6 vagy akár 8 év is. Továbbá a hangszeres órákon is magunk dönthettük el, milyen darabokat tanuljuk és gyakoroljuk. Ennek a nagy szabadságnak van jó és rossz oldala. Összehasonlítva például a francia iskolával, ott szigorúan meg volt adva milyen kurzusokat kell elvégezni egy adott éveben. A fuvolaórákon hathetes ciklusokban haladtunk, hat hétre volt megadva milyen darabokat kell megtanulnunk ez idő alatt, de magunk választhattuk a sorrendet. Ez nekem szimpatikus szisztémának tűnt, volt választási lehetőség is, de viszonylag szűk határok között. A finn tanítási szisztéma határtalanul szabad volt. Így utólag visszagondolva, talán nem illett a legjobban hozzám.

- Korábban három hónapot töltött el Kuala Lumpurban a Malajziai Filharmonikus Zenekar szólófuvolistájaként. Milyen élményeket őriz ebből az időszakból?

- Életem egyik legnagyobb élményei közé tartozik ez az időszak. Akkor jártam először Ázsiában, ami már magában is rengeteg újdonságot hozott. A finn tél kellős közepén mentem oda valamikor január elején a -20 fokból a +35 fokba, amit nem volt könnyű úgy elsőre megszokni. Nem beszélve a fényviszonyokról; a hihetetlen finn sötétségből a szikrázó napsütésbe. Az operazenekarból elszakadva teljesen más, szimfonikus zenekari repertoárt játszhattam, ami nekem újdonság és kihívás volt. Felettébb élveztem azokat a műveket, amiket addig még nem játszottam. Nagy sikerű koncerteket adtunk, fantasztikusan játszott a zenekar, ami engem is a fellegekig inspirált. Ha valaki azt mondaná, hogy egy magyar lány találkozik egy dél-afrikai fiúval Kuala Lumpurban és Helsinkiben élnek, hát ebből egy jó regény lehetne, de nem igen lenne valóság alapja. Pedig velem pont ez történt; az ottlétem alatt ismertem meg leendő férjemet, aki dél-afrikai, és követett engem Helsinkibe.