"Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló. Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
Harapni friss a levegő."

Babits Mihály versében (Messze...messze...) így kerül össze mindaz, ami elsőre Svájcról az eszünkbe juthat, ám persze korántsem ez minden, ami fontos számunkra az ország­ból, amelynek gazdagsága és történelmi szerencséje régóta oly irigylésre méltónak tetszik. Legendás szabadsághősei ott sze­repelnek kártyánk, a magyar kártya lapjain, s ha Bernt említjük, sokan máig hozzátold­ják e városnévhez a tragédia szót, vissza­emlékezve az 1954-es labdarúgó-világbaj­noki döntő traumájára. "Az első magyar turistanő", Wesselényi Polixéna a 19. szá­zad derekán itt mászott alpesi hegycsú­csokra, hogy aztán útirajzban örökítse meg "schweizi" élményeit, de innen érke­zett magyar földre Ganz Ábrahám, s a 14. században ugyancsak itt, Töss kolos­torában élt és halt az utolsó Árpád-házi hercegnő, Erzsébet. Tudjuk, Bocskai István fejedelemnek szobra van Genfben, s ha a magyar költészetben elmerülünk, még azt is megtudhatjuk Illyés Gyulától, hogy a reformáció hőseit felvonultató emlékmű pontosan "száznegyvenhárom lépés". S ha már Genfet említettük, hát itt kezdte meg 1835-ben közös életét Liszt Ferenc és szök­tetett szerelmese, Marie d'Agoult grófné, s utóbb itt ünnepelte a zeneszerző Blandine lányuk születését A genfi harangok meg­komponálásával.

Liszt nevének szerepeltetése már a zenei érintkezések és kapcsolatok terepére ve­zet át minket, ahol a Bartók Bélától mű­vek egész sorát megrendelő Paul Sacher­nek és Bázeli Kamarazenekarának éppúgy kitüntetett szerep jutott, mint a II. világháborút Svájcban átvészelő Solti György­nek, a Bázelben elhunyt Fricsay Ferencnek, s természetesen az 1943-ban Svájcban le­telepedett nagy zongoraművésznek és zongorapedagógusnak, Anda Gézának. Az 1976-ban, fájdalmasan korán, 54 esz­tendősen elhunyt Anda Géza emlékét Zürichben háromévente megrendezett zongoristaverseny őrzi, melyet mindeddig egyetlen magyar muzsikusnak sikerült megnyernie: Várjon Dénesnek, aki 1991-ben dia­dalmaskodott ezen a rangos megmérette­tésen. A január 7-i koncert két zongorista főszereplőjét, Várjont és feleségét, Simon Izabellát azóta is szoros szálak fűzik Svájc zenei életéhez, legyen szó akár zürichi Fricsay-emlékkoncertekről, akár davosi fesztiválfellépésekről.

A Genfben konzervatóriumi órákat adó Liszt és a zürichi meg luzerni mesterkur­zusok sorát tartó Anda mellett még egy nagy magyar muzsikust kell okvetlenül Svájc legendás zenetanárainak sorában fölemlítenünk: a zeneszerző Veress Sándort (1907-1992), aki életének második 42 esztendejét töltötte a polgári szabadság és a semlegesség friss levegőjét harapva. Az 1949-ben emig­ráló Veress előbb a berni egyetem zenetörténeti tanszékén helyettesített, majd a berni konzervatóriumban tanított zeneelméletet, zeneszerzést. 1968-ban azután meghívták az egyetemre a zenetörténet és a népzene oktatására. Bernben lett Veress tanítványa, elkötelezett híve és ifjabb barátja a január 7-i koncert karmestere, a zeneszerző és oboás Heinz Holliger. "Életem nagy szerencséjének tartom, hogy tizennégy éves koromban foglalkozni kezdett velem" - fogalmazott másfél évtizede egy interjúban Holliger, aki ugyanitt Veress, valamint Végh Sándor tanításának jóvol­tából nem kevesebbet állíthatott, mint azt, hogy "a magyar zene emlőin nevelkedtem, az anyatejjel szívtam magamba a magyar zenét". Holliger jószerével azóta is főszereplője a Veress-életmű népszerűsítésének, s ezzel az aktivitással nem csupán tartós háláját bizonyítja, de egyúttal azt is, hogy Svájc és hazánk között korántsem csak futballmec­csek és kártyacsaták teremthetik meg az érzelmi össze­köttetés szálait.