Bevallom, a művész korábban nem tartozott a kedvenc karmestereim közé, jobban szeretem az olyan dirigenseket, akik jóval precízebbek, akiknél a legminimálisabb szétcsúszás, elnagyolt megoldás se fordul elő. Ugyanakkor gyakran tapasztalni, hogy az olasz karmesterek nem feltétlenül ilyen rigorózusak, más zenei szempontok fontosabbak számukra. A dirigens Csajkovszkij-sorozatának első koncertjének végére megértettem, Gatti mit miért tesz, és ha akadt is olyan megoldása, ami az én ízlésemtől kissé idegen, őszinte csodálattal adóztam az előtt a lenyűgöző erejű muzsikálás előtt, amit tőle és a Maggio Musicale Fiorentino Zenekarától hallhattunk. A hat szimfóniából álló sorozat első részében, június 22-én a sorban 3. és 5. számú műveket hallgathattuk meg, az intézmény korábbi vezető karmestere, Zubin Mehta nevét viselő szép és jó akusztikájú teremben.
A ritkábban műsorra kerülő 3. szimfónia nem csupán az életmű, de a műfaj történetének is különös darabja. Szinte nem is illik rá a kategória neve, annyira nincs benne együtthangzás, szakadozott, rövid sóhajokkal, elinduló és megtorpanó dallamokkal kezdődik, a hangszerek rövid motívumokon keresztül lépnek párbeszédbe. Való igaz, mind a pontos játék, mind a hangszín tekintetében hallottam már kidolgozottabb interpretációt,
a zenében megjelenő közölnivaló, a muzsika által végrehajtott gesztus azonban soha nem szenvedett csorbát.
Itt sejtettem meg először, hogy Gatti számára fontosabb a mit, mint a hogyan, még ha a művészet világában paradoxonnak is hathat a kettőt különválasztani. Bármilyen puritánnak tűnt is a zene csengése, bármilyen vad nekilódulások fordultak is elő, az energia mindig jó felé irányult, és mintha láthatatlan fonál kötötte volna a zenészeket a karmesterhez, amivel tetszőleges pillanatban újra össze tudta volna rántani őket.
A látszólagos lazaság mögött persze nagyon komoly mesterségbeli tudás állt, kicsit elcsépelt kifejezéssel élve Gatti anyanyelvi szinten használja a vezénylés eszköztárát. Mozdulataiban mintha nem lenne semmi előre megtervezett vagy konvenciók által meghatározott, végtelen természetességgel, az adott szituációban legjobban működő megoldásokkal kommunikált a zenekarral. Nem mutatott se többet, se kevesebbet, mint éppen szükséges, gesztusai pedig szervesen illeszkedtek a zenei folyamatba. Különösen szép pillanat volt, amikor az utolsó tételben valamely fúvós hangszernek azt jelezte, adjon többet, majd
az intés úgy siklott át a vonósok szólamát lekerekítő másik mozdulatba, hogy koreografálni se lehetne harmonikusabbat.
Mondják, hogy a jó karmester nem beszél sokat a próbákon, mert a kezével képes mindent kifejezni. Gattiról ezt abszolút el lehet képzelni.
A szinte slágerszámba menő 5. szimfónia első tételét a karmester hihetetlenül gyorsra vette, ráadásul többször jelezte is a zenészeknek, hogy pörgessék fel még jobban a tempót. Vitatható megoldás, még ha érthető is, Gatti miért akart ilyen elképesztő energiát belevinni ebbe a részbe. A második főtéma is megállások nélkül görgött tovább, ahogyan jóformán
az egész szimfónia egyetlen zenei folyamatként szólalt meg: a tételek között sem ült le soha egy pillanatra sem a feszültség,
ha szükség volt is pillanatnyi megállásra, a következő rész kezdete akkor is az előző végéből indult ki. Ugyanígy egyetlen tartott hang vagy szünet sem maradt „üresen”, mindvégig érezni lehetett, hová vezetnek, a várakozás feszültsége orientálta a közönség figyelmét.
A zenekar az időnként a kifejezés oltárán feláldozott szép vagy míves hangzás ellenére is kiválóan muzsikált, mindenképpen meg kell említeni az első fagottszólamot játszó Alejandra Rojas Garciát, nem csupán igényes szólóiért, hanem ihletett interpretációjáért is. A muzsikusok emellett figyelmes partnerként működtek együtt a karmesterrel, igazán emlékezetes volt, amikor a korábbiaknál is szédítőbb extázist hozó zárótételben Gatti leengedte a kezét, és csak a szemével instruálta a zenekart. És működött.
Bár az általam látott előadások egyikén sem volt telt ház, a közönség ezt a koncertet is lelkesen fogadta, egyértelmű volt, hogy a helyiek szeretik zeneigazgatójukat. Az utóbbi időben a firenzei operaház sokszor rossz hírek, anyagi nehézségek, vagy éppen az igazgató botrányos távozása miatt került a figyelem középpontjába, úgy tűnik, szellemi értelemben nem mutatkoznak a hanyatlás jelei. Jó volna, ha a körülmények is lehetővé tennék, hogy a jövőben is hasonlóan magas színvonalú produkciókat látogathasson a közönség.
Fejléckép: Daniele Gatti és a Maggio Musicale Fiorentino Zenekara (fotó/forrás: Michele Monasta / Maggio Musicale Fiorentino)