Persze nagyrészt az életmódomnak is köszönhető mindez, mert sport- és labdamániás vagyok gyerekkorom óta - folytatja aztán. Szegedi vagyok, a szüleim nem voltak muzsikusok, de a hangszernek minden nap szólnia kellett, még nyáron is. Így reggel gyakoroltam egy kicsit, aztán az egész napot a homokos strandon töltöttem. 

- Majd amikor zeneakdémista lett...

- Nem voltam zeneakadémista, nincs diplomám se. A szegedi zenedébe jártam, de mivel nagyon szegények voltunk, nem volt módom Pestre járni vizsgázni, tanulni. 

- Akkor hogyan került a fővárosba?

- Szerencsém volt. 1945-ben bekerültem a szegedi opera zenekarába, második hegedűs lettem, de aztán megszüntették ezt a szakot a színházban, és csak egy kis operettzenekar maradt. Engem, mint fiatal, egyedülálló muzsikust rögtön kitettek. Volt egy jóbarátom Pesten, aki meghívott magához. A Honvéd Művészegyüttesbe vettek fel első hegedűsként, és itt kezdetem el brácsázni is. 

- Miért?

- Egyik kolléganőm - aki később a feleségem lett - a Zeneakadémiára járt hegedű szakra és diploma előtt állt. A zenekarban viszont brácsázott és megkért, hogy a felkészülés idejére helyettesítsem őt az együttesben. Elvállaltam, pedig akkor még a brácsakulcsot sem ismertem, de két hét alatt megtanultam. Aztán olyan jól sikerült a dolog, hogy e hangszer mellett maradtam. 

- Hogyan lesz a hegedűsből brácsás? 

- Nagyon egyszerű: az ember felemeli a hangszert és játszik. 

- De ez nem mindenkinek megy.

- A közép szinten játszó hegedűsök azzal a hangszertudással, amivel rendelkeznek, brácsán jobban boldogulnának, a hegedűsöknél ugyanis sokkal nagyobbak a követelmények. A vonósnégyes-irodalomban például az első hegedű szólama nagyon komoly feladatot jelent, a második hegedűt azért nehéz játszani, mert nem a legjobb fekvésben, nem a legkényelmesebb módon kell követni a prímet. Csellózni önmagában sem egyszerű, de a brácsa mindig könnyebb anyagot játszik. Ha megfelelő alkalmazkodó készsége és egy jól alapozott hangszertudása van az embernek, brácsásként a többiekhez képest egyszerűbb dolga lesz. A két hangszer közötti váltás nem okoz nehézséget, akár egy koncerten belül is lehetséges - legalábbis nekem, mert a gyakorlást is egyfajta sportnak tekintem. 

- Hogyan került 1951-ben a Székesfővárosi Zenekarhoz?

- Amikor felvettek a Honvéd Művészegyüttesbe, mint vidéki muzsikus rettenetesen felnéztem a pesti kollégákra, mert hangszer-technikailag többet tudtak, mint én. Viszont zenekari gyakorlatom nekem több volt, hiszen négy évig operákat és operetteket játszottam Szegeden. Így aztán felbátorodtam, és 1951-ben két év után elmentem próbát játszani és felvettek. Itt megint az a szerencse ért, hogy épp akkor államosították a Tátrai Vonósnégyest, akinek tagjai kiváltak a zenekarból, így minden muzsikus egy hellyel előrébb került, ezért a megüresedett helyre kellett valaki. Egy újabb próbajáték után lettem helyettes szólamvezető ebben a zenekarban, amely később, mint Állami Hangversenyzenekar működött. Huszonöt évig játszottam itt, így olyan muzsikusokkal dolgozhattam együtt, mint Ferencsik János, Zubin Mehta, Pablo Casals, Yehudi Menuhin, Henrik Shering. A sport persze ebben az időben is elkísért. Néhány zenekari taggal a Hűvösvölgybe jártunk reggelenként focizni, és tízkor már bent ültünk a belvárosi próbateremben. Ezt, a mai fogalom mellett már nem lehetne megtenni.

- A felívelő zenekari karrierjének egyenes következménye volt a Tátrai Vonósnégyesbeli tagsága?

- A Várkonyi Vonósnégyesben is játszottam akkoriban, Tátrai Vilmos pedig hallott már ebben az együttesben és ismertük is egymást. 1945-ben megalakult a Tátrai Vonósnégyes a Székesfővárosi Zenekar szólamvezetőiből (Tátrai Vilmos, Rényi Albert, Iványi József, Dénes Vera), Banda Ede később csatlakozott. Amikor Rényi meghalt, akkor jött Szűcs Mihály, Iványinak pedig kezdtek zűrös dolgai lenni. Egyik nap megcsörrent a telefon: Tátrai hívott, hogy a délelőtti főpróbán nem jelent meg Iványi, aggódnak az esti koncert miatt, be tudnék-e ugrani helyette? Iványi délután szerencsére előkerült, de ez az eset vezetett ahhoz, hogy néhány nap múlva felkértek, hogy legyek a Tátrai Vonósnégyes brácsása. 

- Miért ilyen gyakoriak a kvartetteken belüli tagcserék?

-  A vonósnégyes tulajdonképpen egy négytagú házasság, és hasonló okok vezetnek cseréhez, mint egy válás estében. A négy embernek össze kell passzolnia zeneileg és emberileg is, hiszen gyakorlatilag össze vannak zárva. Amikor 1959-ben tagja lettem a vonósnégyesnek, az első évben azt hittem belehalok: több mint száz darabot játszottam el. Ebből tizenkettő-tizenötöt együtt tanultunk meg, a többit nagyon kevés próbával kellett elsajátítanom, mert nem volt többre idő. Ahhoz is egyfajta képesség kell, hogy amit még nem játszottam, azt is ugyanolyan erővel tudjam interpretálni, mint a többi, tényleg bejáratott művet. 

Bekerülésemet további szerencsés momentum is segítette. Az ominózus telefonhívás után két héttel elmentem tüdőszűrésre, és találtak egy foltot a tüdőmön (ami utólag kiderült, hogy egy korábbi tüdőmellhártya-gyulladás helye). Azt hitték, hogy TBC-s vagyok, ezért a János Kórház tüdőosztályára utaltak. Ez tulajdonképpen egy szanatórium volt, ahol hét kilót sikerült híznom, tökéletes kondícióban voltam, ami az első, Tátrai Vonósnégyesben töltött évben az életet jelentette. Az első közös koncertünkre a Haydn Versenyt megnyitó díszhangversenyen került sor. A versenyt a Bartók Vonósnégyes nyerte meg. A megfelelő helyen, a megfelelő időben kell lenni tehát - a megfelelő képességek birtokában természetesen. 

- Milyen volt a Tátrai Vonósnégyes tagjának lenni?

- A világ akkori tíz legjobb vonósnégyesében benne voltunk, rengeteget turnéztunk, számos lemezt készítettünk. Nekem ez hihetetlen ugrás volt szakmailag és egzisztenciálisan is. Amit ma a zenéről tudok, azt Tátraitól és Bandától tanultam meg. Az elsőhegedűsnek kulcsszerepe van egy kvartett összetartásában, de nálunk a vonósnégyes kétszemélyes volt: Tátrai és Banda volt a klasszis. 

- Négy évig játszott Szegeden, huszonöt évig a Székesfővárosi, majd a Magyar Állami Hangversenyzenekar tagja volt. 1976-tól a Magyar Állami Operaház zenekarának, 1980-tól a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának szólamvezetőjeként dolgozott. 1959-től egy világhírű vonósnégyesben játszhatott, tanított a Zeneakadémián, és alapító tagja a Budapesti Fesztiválzenekarnak, ahol másfél évtizeden keresztül volt a koncertek közreműködője. Jelenleg mi tölti ki a napjait? 

- Rendszeresen járok külföldre, továbbá sokan keresnek fel növendékek, kamaracsoportok, hogy meghallgassam őket. Rendszeresen zsűrizek, a Budapesti Fesztiválzenekar Végh Sándor versenye lesz a következő ilyen típusú munkám. Rendszeresen játszom Luxemburgban, novemberben megyek Skóciába, beugrás szerűen vonósnégyesekben segítek ki - sok helyen még mindig én vagyok a Jolly Joker.