Kovács János, az Operaház eddigi első karmestere már korábban is állt vendégként a zenekar élén, a 2014/2015-ös évadban viszont ő lesz a Rádiózenekar állandó dirigense. Az együttes évadnyitó műsorán Brahms, Bartók és Bruckner művei szerepeltek. A zeneszerzőket nevük kezdőbetűin kívül összeköti, hogy mindhárman az Osztrák-Magyar Monarchia területén, német zenei hagyományokon nevelkedtek. Talán ennek és a Beethoven IX. szimfóniája körül kialakult mítosznak köszönhető, hogy mindnyájukat különleges viszony fűzi a szimfónia műfajához.

Brahms már huszonegy évesen elkezdte írni első szimfóniáját, a bemutató azonban még több tíz évig váratott magára. A művet mérsékelt lelkesedéssel fogadta az osztrák közönség, egyesek pedig - Brahms akarata ellenére - egyenesen Beethoven Tízedikjeként tekintettek rá. Ennek egyik oka a mű utolsó tételben megszülető, Örömódát idéző dallam. Az egyetlen hangból kiinduló nagy ívű melódiává fejlesztés technikája az Akadémiai ünnepi nyitányban is megfigyelhető a Gaudeamus igitur esetében, - természetesen kellő humorral és komolytalansággal, ami a rengeteg ütős és rezes alkalmazása által jelenik meg a darabban. Az MR Szimfonikusok fúvósai mindezt bombasztikusan adták elő, Kovács János magával ragadó irányításával.

Bartók egyetlen szimfónia címet viselő műve a Kossuth-szimfónia, amelyet azonban maga a szerző is inkább szimfonikus költeménynek nevezett. A Concerto esetében sokakban felmerült a kérdés, vajon Bartók miért nem nevezi szimfóniának e művet, hiszen a concerto műfaji megnevezés talán még távolabb áll tőle. A kérdést maga Bartók ugyan megválaszolja egy műsorfüzetében, az azonban rejtély marad, miért nem írt soha szimfóniát. A Csodálatos mandarin bár eredetileg egyfelvonásos pantomim, gyakran adják elő tánc nélkül, zenekari szvit formájában. Kovács János rendkívül impulzívan irányította az együttest, a közönség számára is tökéletesen érzékelhető volt minden egyes gondolata, érzelmi megnyilvánulása, amit a zenekar gond nélkül követni tudott. A különösen nehéz témát feldolgozó mű előadását tömött, kemény vonós hangzás jellemezte, a csalogató pedig sejtelmesen és kacéran szólalt meg a klarinéton. Igazán méltó befejezése lett volna a koncert első felének, ha ezen a ponton megszólalhat a teljes verzió fináléja a színfalak mögötti szövegtelen kórussal.

Bruckner Brahmshoz hasonlóan igyekezett kitérni a Beethovennel való összehasonlítás elől, amely persze meddő próbálkozásnak bizonyult. A 19-20. század fordulóján kialakult egyfajta legenda a kilencedik szimfónia körül, miszerint aki azt megírja, nem élhet tovább. Brucknert is, akinek életműve legjelentősebb részét nyolc és fél szimfóniája teszi ki, előszeretettel emlegetik a kilences szám által kísértett komponisták között.  A műsorban szereplő VII. szimfóniájának komponálása idején bár saját halálának gondolata még nem fenyegette, mégis az elmúlás és az öröklét kérdései foglalkoztatták a zeneszerzőt. Ez leginkább a második Adagio tételben érzékelhető, amelyet Bruckner Wagner halálának napján fejezett be. Az első tételben a rezesek közt némi bizonytalanságot éreztem, ami azonban a lassú tételre nyomtalanul eltűnt, a szimfonikus irodalom történetében elsőként itt megjelenő Wagner-tubáknak köszönhetően. A ritka hangszeren magabiztosan játszottak a zenészek, amely hozzájárult a drámai, felforgató élményhez. Az összképet csupán a nyikorgó székek hangja rontotta, amely piano dinamika mellett a zenészek érzelmesebb megmozdulásait követte. Nem először tapasztaltam ezt a Müpában.

Bár nagy lelkesedés övezte a Müpa tízedik évadának nyitókoncertjét, cserébe a ráadás sajnos elmaradt. A szimfónia apróbb hibái ellenére különleges, szellemes, élettel és érzelmekkel teli estével ajándékozott meg az MR Szimfonikusok, mely okot ad arra, hogy egy izgalmas évad elé tekintsen mind a zenekar mind pedig a közönség Kovács János irányításával.