A szimfonikus zenekar mint az emberiség metaforája

Érdekes tendencia, hogy Arnold Schönberg II. világháború után keletkezett, Egy varsói menekült című műve (amely még furább módon ezen a címen honosodott meg magyarul, a sokkal kézenfekvőbb szó szerinti fordítás, a túlélő helyett) gyakran kerül párba Beethoven 9. szimfóniájával, ráadásul oly módon, hogy a körülbelül nyolcperces darabot megszakítás nélkül követi a második zenemű. A Bajor Állami Opera évadbejelentésén a főzeneigazgató, Vlagyimir Jurovszkij azt is elmesélte, ő egyszer úgy is előadta a Schönberg-alkotást, hogy az a szimfónia harmadik és negyedik tétele közé ékelődött, így reflektáltak 2014-ben a Krím-félsziget elcsatolására. „Nem jelentettük be az okot, de a közönség értette” – tette hozzá a karmester. Most a hagyományosnak nevezhető megoldást választották, így külön, de mégis egyben hangzottak el a darabok, egyszersmind optimistább kicsengést is adtak a koncertnek, hiszen az emberiség abszolút mélypontja után jött el mindaz az útkeresés és fejlődés, amit Beethoven megjelenített.

A hangversenyen is erősen kirajzolódott egy fontos közös jellemző, bizonyos értelemben mindkét darab egyén és közösség viszonyával foglalkozik.

– amit többször is hangsúlyoz: „Nem emlékszem mindenre. Nagyobbrészt eszméletlen lehettem.” A túlélők pszichológiájára gyakran jellemző, hogy bűntudatot éreznek, amiért nem jutottak arra a sorsra, mint a többiek, amiért a végzet épp őket kímélte meg. Ráadásul míg ebben az esetben az áldozatok a zárókórusban rátalálnak a rég elfeledett hitre, ami nyilvánvalóan a halálon keresztül valamiféle megszabadulást hoz számukra, a narrátor a földi világban marad, szörnyű emlékeivel, magányával és kétségeivel.

A Bajor Állami Zenekar (Fotó/Forrás: Geoffroy Schied / Bayerisches Staatsorchester)

Az egyén közösségtől való megosztottsága egyszerre oka és következménye a csapásoknak, a Beethoven-szimfónia viszont épp azt az utat járja végig, ahogyan az emberiség ráébred, miként lehet szabad akaratból olyan társadalmat formálni, ami mindenkinek a javára szolgál.

Hiszen lényegében maga a zenekar is az emberi együttélést képezi le: előfordul, hogy valakinek a saját, összetéveszthetetlenül egyedi vonásaira van szükség, de akkor is összhangban kell maradni mindazzal, amit a többiek csinálnak, míg más esetekben a minél gördülékenyebb együttműködés a legfontosabb.

Ezúttal mindegyik esetre láttunk példát, az első tételben az egyéni megnyilvánulások álltak össze nagy egésszé. Figyelemreméltó volt, hogy a hangszeresek – ebben a részletben különösen a vonósok – milyen személyes hangvételt szólaltattak meg, még akkor is, ha együtt játszották a szólamot. Majd a második tétel valamelyest az ellenkezőjét mutatta, itt szinte fogaskerékként kapcsolódtak össze a muzsikusok.

De akadt példa a hangszerek és hangszercsoportok közötti párbeszédre a harmadik tételben, a negyedikben pedig szinte közhelyszámba megy, ha a mélyvonósok beszédszerű megszólalásaira hivatkozunk. És ugyanezt követhetjük végig az ének esetében, ahogyan az először felcsendülő, egyetlen hanghoz továbbiak csatlakoznak – egyénként és csoportként egyaránt. Lehetséges az embereket nem elnyomó, hanem az individuumot tiszteletben tartó, de mégis együttműködő közösséggé szervezni? – kérdezhettük. És rögtön jött is rá a válasz: de hiszen ezen az estén is pontosan ez történt!

Hanna-Elisabeth Müller, Emily Sierra, Daniel Behle, Christof Fischesser és a Bajor Állami Opera Kórusa (Fotó/Forrás: Geoffroy Schied / Bayerisches Staatsorchester)

Ahhoz természetesen, hogy ilyen finom árnyalatok kirajzolódjanak, hogy a megszokott zenei megoldások is újnak ható gondolatokkal gazdagodjanak, a zenészek magas szintű, érzékeny és összehangolt játéka szükséges, amelyért ezen az este maximális elismerés illette őket.

A szimfónia második tételének hihetetlenül precízen összekapcsolódó szólamai különösen éles kontúrokkal mutatták meg a zenei rész karakterét, és ezzel egészen új élménnyé tették a jól ismert művet. Remekül szólaltatta meg Beethoven nem túl énekesbarát muzsikáját a Bajor Állami Opera Kórusa, stabilan szóltak a magasságok, szépek voltak a pianók, amikor pedig az Örömóda az egész együttes előadásában csendült fel, olyan hátborzongató pillanatnak lehettünk tanúi, amiben a gyakorlott koncertlátogatónak is ritkán van része.

Az énekesek közül a legnagyobb feladat a basszbariton Christof Fischessernek jutott, aki nemcsak a szimfónia kardinális jelentőségű szólóját énekelte, de a Schönberg-mű narrátora is volt. Szép orgánuma az énekbeszédben is jól érvényesült, még ha szövegejtését némi kifogás is érhette. Ugyanakkor mindkét műben képes volt megfelelő színpadi jelenlétével is súlyt adni szerepének. A Beethoven-darab további három szólistája, Hanna-Elisabeth Müller, Emily Sierra és Daniel Behle is igényesen énekelt, talán a tenor esetében egy kicsit teltebb, gazdagabb hangot el tudtunk volna képzelni – de ismét csak a darab nehézségére hivatkozva azt mondhatjuk, hogy ebben az esetben a korrekt előadás is elismerést érdemel.

A Bajor Állami Opera az elmúlt évadokban több olyan produkciót is létrehozott, amelyek valamilyen módon a jelen vagy a közelmúlt kérdéseivel foglalkoztak, az évadhirdetés alapján ezt a koncertet is hasonló szándék hívta életre. A II. világháború szörnyűségei után az emberiség többféle módon is megpróbált valamiféle nemzeteken túlmutató közösséget létrehozni, ennek legnyilvánvalóbb példája az Európai Unió, amelynek épp az Örömóda a himnusza. A Beethoven és Schiller által megálmodott egységet persze még nem értük el, de talán egyre jobban megértjük, mi szükséges hozzá. Erre pedig éppen a zene taníthat meg minket.

Fejléckép: Vlagyimir Jurovszkij (fotó/forrás: Geoffroy Schied / Bayerisches Staatsorchester)