Amikor kértelek, hogy üljünk le egy interjúbeszélgetésre, rögtön igent mondtál, de azt is elmondtad, hogy nem ez a kedvenc tevékenységed.

Játszani természetesen jobban szeretek.

Játszani milyen? Otthonosan érzed magad a színpadon? Kell hozzá egy kis lámpaláz?

Nem vagyok izgulós, koncert előtt főleg nem. Akkor már mindent el lehet engedni.

Langer Ágnes (Fotó/Forrás: Diana Negrete)

Éppen akkor? Én biztos arra gondolnék, hogy ha most rossz helyre teszem a kisujjam, azzal már tragédiákat lehet előidézni.

Ha megtettem mindent, hogy ez ne forduljon elő, akkor nincs más hátra, mint élvezni. A felkészülési folyamat sokkal inkább jár akár stresszel is, viszont maga a koncert a jutalom pillanata, akkor már csak a zene számít.

Hogyan találtál rá a hegedűre?

Zongorázni szerettem volna, de az előkészítő év felénél a szolfézstanár azt mondta, „hegedűs kezeim” vannak. Csak évek múlva derült ki, hogy valójában üresedés volt a hegedűszakon, és kellett a növendék.

De jól jártál vele.

Igen, mert a hegedű tényleg elsőre nagy szerelem lett, és az, mind a mai napig. Onnantól, hogy hazavittem a hangszert, le sem akartam tenni, és ha az iskolából hazaérkeztem, vagy már amikor reggel felkeltem, első dolgom volt, hogy kinyissam a tokot.

Ez még most is így van?

Abszolút, még mindig gyakran vannak ilyen epizódjaim.

Egy klasszikus zenésznek 12-13 évesen már el kell döntenie, hogy ezzel akar foglalkozni. Emlékszel arra, amikor te elhatározásra jutottál?

Igen, teljesen magától értetődő volt, már korábban az egyik legfontosabb dologgá vált az életemben a zene és a hegedű.

Tizennégy éves sem voltál, amikor a Mainz-i Hochschule für Musik akadémián kezdtél tanulni.

Veszprémben, egy kurzuson ismertem meg későbbi Mainz-i tanáromat, Anne Shih-t. Elmentem volna utána a világ végére is – és el is mentem. Amikor tizenhárom voltam, a szüleim beleegyeztek, hogy Németországba költözzek tanulni. Beiratkoztam egy nyelvtanfolyamra, megtanultam németül, aztán elvittek Mainzba, és ott „leraktak” egy német családnál, mint egy csomagot.

Céltudatosságra utal, hogy németül is megtanultál, mert arra volt szükség. Nem vágytál haza?

Dehogynem. Az az igazság, hogy túl fiatal voltam, nem sejtettem, hogy ez a döntés mivel jár és milyen nehéz lesz egyedül. Viszont Anne Shih kezei alatt hatalmas fejlődésnek indultam, nagyon inspiráló időszak volt.

Akkor nehéz volt?

Az első év igen, aztán beilleszkedtem, és szerencsére évente többször volt alkalmam hazajárni.

Langer Ágnes a Zeneakadémia művészfolyosólyán (Fotó/Forrás: Zeneakadémia / Mudra László)

Újrafogalmaztad a kapcsolatodat a hegedűvel, ahogy felnőttél?

Kisebb koromban elképesztően izgalmas volt a kezembe venni a hangszert, mindig előre lapoztam a kottában, és azt is megtanultam amit nem kellett. Tudni akartam, mit lehet még kihozni ebből a hangszerből. Az elején ez olyan volt, mint egy rejtvény megfejtése.

És most?

Ez mit jelent?

A zongorairodalom hatalmas, és ez nyomasztó is lehet. A csellóé talán túl szűk. A hegedűé átlátható, és rengeteg kincset rejt a szóló- és a kamararepertoár is.

Jelenleg egy 1782-es Gagliano hegedűn játszol, amit a Peter Eckes Kulturstiftung bocsátott rendelkezésedre. Milyen a hangszer?

Én nagyon szeretem, gyönyörű hangszíne van és nagy ereje.

Mi áll közelebb hozzád, a kamarázás vagy a szóló?

Azt szeretem, ha jut mindkettőből. Ez a legszebb a zenész karrierben, hogy ugyan sokat utazunk, de ez mindig frissességet hoz az életünkbe, új feladatokat és új embereket.

Kik azok a zeneszerzők, akik számodra a legfontosabbak?

Bach, Beethoven, Mozart, Schubert, Mendelssohn, de az oroszokat is különösen szeretem, Csajkovszkijt, Sosztakovicsot és Prokofjevet. Ám leginkább talán Bartókot. Nagyon közel áll hozzám a zenéje.

Bartókban mindig lenyűgöz, mennyire zárkózott volt, de mi mindent feltárt magáról a zenéjében. Ha nem írja meg ezeket a zeneműveket, sosem tudjuk meg, milyen mély ember volt.