„A természetem részévé vált a hangszerem” – Botvay Károly gordonkaművész a soproni öntevékeny polgári világról, a megsérült csellóról és az ismétlődő frázisokról

Minden szakmai elismerés megkapott – van, amit kétszer –, és a pályatársak, tanítványok visszajelzései is szívet melengetőek. Csak néhány példa ezekből: „Botvayból áttétel nélkül, lélektől lélekig árad a zene, éppen úgy, mintha csak beszélne”, „gyönyörű hangon csellózik”, „ismeri a kamarazenélés csínját-bínját, minden fortélyát,” „derűs, harmonikus személyiség, nagy szíve és jó humora van”. Ennyi megerősítő szó után, gondolom, meg sem lepődött a legújabb kitüntetésén.

Teljesen váratlanul ért. Az állami kitüntetésekkel különben is ambivalens viszonyban vagyok, a Kossuth-díjat is több mint fél évszázada kaptam a Bartók vonósnégyes tagjaként. Addigra már túl voltunk a Liège-i Nemzetközi Vonósnégyes Verseny győzelmén, és a világ legnagyobb hangversenytermeiben léptünk fel, de én akkor is úgy éreztem, hogy láncszemek vagyunk egy folyamatban. Ez egy olyan mesterség, amit nem mi kezdünk el, hanem úgy kapjuk, majd adjuk tovább. Ezt megtapasztaltam gyerekként a soproni zenekarban is, ahova nagyon hamar beültetett a csellótanárom, Gombás Ferenc.

Hogyan képzeljük el ezt a háború előtti, öntevékeny polgári világot?

A soproni városi zenekarban a pap, a tanár, a tanító, a gyógyszerész mind nagy örömmel játszott – nem profin, de vitt minket a zene iránti lelkesedés –, miközben a tapasztaltabb zenésztársak szeretettel okítottak: „Figyelj csak, jó lenne, ha ezt így csinálnád…” Meghatározott az is, hogy mindkét szülőm magas színvonalon festett és zenélt. Édesanyám, ha volt néhány szabad perce a három gyerek mellett, mindjárt leült a zongorához; a családi legenda szerint Bach francia és angol szvitjeit játszotta akkor is, amikor én még mózeskosárban fekvő csecsemő voltam.

Ez volt az első önálló ténykedésem a zene irányába. A bátyám hegedült, a nővérem zongorázott, én gordonkáztam. Kezembe került nemrégiben egy fénykép a gyerekkorunkból, amelyen triózunk – talán épp édesanyám szerzeményét játsszuk –, és egy másik fotó, amelyen már felnőttként kamarazenélünk együtt ugyanabba a szobában. Olyannyira természetes volt a zene jelenléte soproni otthonunkban, hogy a pályaválasztáskor mindhárman a zene professzionista irányába indultunk el.

Ilyen egyértelmű volt a választás?

Édesapám erdőmérnöki hivatásával is kacérkodtam akkoriban, vonzott a talajtan, az erdő, de tizenöt éves koromban jelentkeztem az 1848–49-es forradalom és szabadságharc centenáriumára meghirdetett kulturális versenyre, ami eldöntötte a sorsom.  A verseny napján hajnali négykor keltem, hogy Sopronból idejében érkezzem Tatára, a háromfordulós országos megmérettetés döntőjébe, és még délelőtt sorra is kerültem volna, ha a részvevők egyike a ballonkabátjával le nem löki a csellómat. Használhatatlanná vált a hangszerem. Ráadásul én voltam a legfiatalabb versenyző, háromnegyedes csellóval érkeztem, így hiába ajánlották fel hangszerüket a nagyobbak, nem tudtam hirtelen váltani. Vasárnap volt, a szervezők kerítettek egy asztalost, jött is az kalapáccsal, szegekkel – úgy kellett könyörögni, hogy maradjunk inkább az enyvnél –, a levált fogólapot megragasztotta, majd kikötötte a csellót egy fához. Ott száradt az egész nap, már esteledett, amikor a zsűriből kiszóltak, hogy megvan-e még az a csellista. Fáradtan, de megvoltam, a ragasztás is nagyjából megszáradt,

Innentől egyértelműnek tűnt a pályaválasztásom.

Botvay Károly (Fotó/Forrás: Nyirő Simon / MMA)

Kik tanították, milyen színvonalú volt az oktatás akkoriban a Zeneakadémián?

Ha a reggeli kávémat a Zeneakadémia büféjében iszom meg, a faliképről letekint rám hat alak. Csodálatos kép: Bartók és Kodály a Waldbauer–Kerpely-vonósnégyes tagjaival.

Láttam Dohnányit, tanított Weiner Leó, Lajtha László, Mihály András vagy Banda Ede, Bárdos Lajos dirigálása alatt csellóztam a Mátyás-templomban, és a Tátrai Vonósnégyessel is játszottam alkalmilag, szóval felejthetetlenek a mestereim. Kodálynak két évig voltam a növendéke. Bármilyen zenei kérdés felmerült az óráin, azt ő mélyrehatóan megválaszolta, nem csoda, hogy a vizsga előtt páni félelem uralkodott el rajtunk, még küldöttséget is menesztettünk a mesterhez: „mondja már meg Tanár úr, hogy mit kell tudni? Hány népdalt kell tudni?” „Mindet” – jött a felelet.

Volt humorérzéke…

Hasonlított ebben Bartókra. Mesélték, hogy az V. vonósnégyes madridi bemutatóján Jemnitz Sándor zenekritikus előadást tartott a műről – szerepelt abban az elemzésben sok csodálatos jelző, aranymetszés és hídforma –, Bartók meg csak ült, és semmit nem reagált. Végül a közönség soraiból felemelkedett egy fiatalember: „Tanár úr, így van ez?” – kérdezte. „Meglehet” – talányos ez is, mint Kodály válasza. Szívesen emlékszem még Weiner Leó óráira, akinek szenvedélye volt a tanítás. A Zeneakadémia 23-as teremben minden kedden összegyűlt a növendékek krémje – nagy kitüntetés volt, hogy Friss Antal tanárom ajánlására ott lehettem –, az öreg meg odaült közvetlenül a zongorista mellé, volt neki egy jellegzetes mozdulata: „hát nem egészen így van”, mondta, és akkor átvette a terepet. Csak az első néhány frázist ismételte, nem volt semmi különös, még gondolkoztunk is, mi baj lehetett a növendék játékával. A mester újrakezdte, a közelben ülők hallották a morgását is, amellyel a nemtetszését kifejezte – ilyenkor a saját játékával is hadban állt –, majd dühösen megint újrakezdte.

Végigkövethették folyamatában, hogyan készül a mű?

Esténként, még ha a világ legjobb zongoristái játszottak is a koncertteremben, azt készen kaptuk. A pódiumon minden a helyén volt, kicsiszolva, nekünk azonban azt kellett megértenünk, hogyan lehet eljutni idáig. A sok ismétléssel ráláthattunk erre. Nagy hasznát vettem a későbbiekben is ennek a tudásnak.

Pályája során közel negyven évet töltött a Magyar Állami Operaházban. Ott hogyan csiszolták tökéletesre a műveket?

Meghatározó élmény volt együttműködni például Lamberto Gardelli olasz karmesterrel, aki egy ízben éppen akkor érkezett az Operaházba, amikor a szólócsellista külföldön turnézott. Jött Gardelli szemlét tartani. Persze rögtön nyilvánvalóvá vált előtte, hogy az operát indító csellószólónak nincs gazdája. Letette a pálcáját, sarkon fordult, és elment. Úgy kellett utánarohanni, kiengesztelni, de hajthatatlannak tűnt. Miközben őt a repülőtér felé vezető úton egyre győzködték, én békésen ebédeltem az Operaklubban, mit sem sejtve a fejleményekről. Egyszer csak a kezembe nyomják a Tell Vilmos kottáját: „Holnap reggelre tanuld meg a kezdő csellószólót!” Volt rá egy éjszakám…

Gardelli maradt. Amikor Ferencsik is meghallgatta a Tell Vilmost, utána nyakon csípett – szó szerint: megfogta a tarkómat –, és elégedetten recsegte a fülembe: „Fiatalember nagyon szép volt, ezentúl minden szólót maga fog játszani.” Így lettem szólócsellista.

Mit tudott ehhez hozzátenni a kamarazenélés?

Az igazság az, hogy a vonósnégyes minden szerző legintimebb ügye, abban félrebeszélni nem lehet. A gazdag repertoárból is kitűnik ez. Kell persze hozzá négy eltökélt muzsikus, akiket egyformán fűt az ambíció. Kifejezetten büszke vagyok arra, hogy volt két olyan társaság az életemben – a Bartók Vonósnégyes és az Új Budapest Vonósnégyes –, amellyel változatlan összeállításban húsz-húsz évet dolgoztunk együtt. A mai viszonyokhoz képest ez nagy szó, néha egy szezont kibírni is nehezükre esik a fiatal zeneakadémistáknak. Pedig meggyőződésem, hogy van valami egyéni hangja a magyar vonósnégyeseknek. A tanításban is mindig azt vallottam, hogy egymástól tanulunk. De ehhez figyelni kell, együttműködni.

A tanítványaiból lettek a legjobb kollégái?

A nemzetközi karriert az 1982-es Belgrádi Nemzetközi Kamarazenekari verseny győzelme hozta el, és 1995-től kezdődően neves hazai és külföldi művészek közreműködésével évente megrendeztük a Nemzetközi Haydn Fesztivált Fertőd-Eszterházán. Az együttes hanglemezeken is megörökítette repertoárját, 2001-ben megkapta Magyarország legrangosabb szakmai elismerését, a Bartók–Pásztory-díjat, 2006-ban pedig a Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Díját. Nyolcvan éves koromig a Budapesti Vonósokkal muzsikáltam, és ha tehetem, a mai napig ott ülök a próbákon, végül is alapító művészeti vezetőjük vagyok. Életelemem, a természetem részévé vált a hangszerem, amely karban tart, és konzervál.

Forrás: MMA

Fejléckép: Botvay Károly (fotó/forrás: Nyirő Simon / MMA)