Az Olasz Kultúrintézetben rendezett hangversenysorozat műsora Händel- és Vivaldi egy-egy concerto-sorozatából kerekedett ki, előbbitől egy tucat concerto grosso (op. 6), utóbbitól a L'estro armonico (op. 3) 12 koncertje hangzott el, 24 mű, meglepően változatos kombinációkban. A „meglepően változatos" jelzővel az utolsó koncert műsorát is bátran jellemezhetjük, a hat kompozíciót hallgatva egyetlen pillanatra sem tűnt indokoltnak a sablonosság kérdésének felvetése; az ügyes szerkesztésnek köszönhetően egyéni profilú művek kerültek egymás mellé.
A koncert azonban nemcsak emiatt volt igen érdekes. A megőrzés és megújulás feszültségét szemlátomást igen elegánsan feloldó Liszt Ferenc Kamarazenekar előadása nem volt minden ízében tökéletes, de rendkívül felvillanyozó volt. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy újra felvillanyozó lett. A sok érdekességhajhász, meglepetésekre sandító konzum-historikus és epigonszerű előadások tengerében a Liszt Ferenc Kamarazenekar meghaladottnak gondolt hangzásvilága, a zenélés attitűdje paradicsomi szigetként tűnt fel. Nem Atlantisznak, amit nosztalgiába süppedve próbálunk visszaálmodni, hanem valóságos szigetnek, melyen jó érzéssel vethetjük meg lábunkat. Kellemes volt belefeledkezni a vibrátóval selymesített vonóshangzásba, és öröm volt felnőttként elgondolni a töredezetlen folyamatossággal kimondott zenei frázisok finoman cizellált belső cezúráit. Végre senki sem rágta szájba retorikai féligazságait. A Liszt Ferenc Kamarazenekar előadása a művek alaprétegéről, a stílus szubsztanciájáról tudósított, a szólók, szólócsoportok és tuttik láncolatának dinamikájáról, a szerkezetben rejlő finom poézisről, s egyáltalán: a korszak levegőjéről, hang- és fényviszonyairól. De legyünk józanok, mindezt bizonyosan nem nyugtáznánk ilyen lelkesülten, ha nem éltük volna át az utóbbi évtizedek izgalmas historikus kalandozásait és nem tapasztalnánk meg manapság e kaland kifáradását.
Az este változatosságát az igen eltérő hangszerelésű művek mellett (Vivalditól szólókoncertet, kettős- és négyes-versenyt, Händeltől pedig rafinált hangzásképű, meglepetésszólókat is tartogató concertókat hallhattunk) az is biztosította, hogy nem egyetlen koncertmester elképzelését tükröző interpretációkkal találkozhattunk. Az egyik Händel-mű koncertmestere például a Vivaldi-hegedűverseny szólistája is lehetett, egy harmadik kompozícióban pedig a tuttistákat erősítette. Akkurátusan vezetett jegyzet híján nem is tudom megmondani, hogy Hutás Gergely, Déri Tamás, Puskás Rodrigo, Horváth Róbert, Tfirst Zoltán vagy Pintér Attila az egyes művekben épp melyik szerepet vállalta magára, nem is igazán érdekes, sokkal fontosabb, hogy nem formális szerepcsereberével, hanem a művek egyéni arcéléhez hozzájáruló előadói döntésekkel találkozhattunk. S hogy az egyes szerepkörök feladatát ki milyen színvonalon oldotta meg, az legyen a közönség soraiban helyet foglaló Rolla János problémája, akit - igen szimpatikusan - a koncert legvégén egy meghajlás erejéig ki is szólítottak.
A Gyöngyösi Levente nagyszerű continuójával (melyben élvezetes és stílusos szólók is helyet kaptak) megerősített együttes Händel d-moll concertójával (op. 6/10) indította műsorát. Talán nem eretnekség, hogy a kompozíció megerősítette bennem az érzést, hogy e műfaj igazi ura mégiscsak Vivaldi. Bár a következő kompozíciót már Vivaldi jegyezte, az igazolás még váratott magára. Ebben bizonyára az is közrejátszott, hogy az E-dúr hegedűverseny (op. 3/12) szólója nem volt igazán átütő, s a continuo-basszus intonációs problémái miatt is bosszankodni kellett. Nem biztos, hogy szerencsés volt a szólószakaszok kíséretének cselló-nagybőgő duplázása, függetlenül attól, hogy mindkét pultnál (Kertész Ottó és Horváth Bence) kiváló muzsikusok foglaltak helyet. Az első rész vitathatatlan csúcsa a h-moll concerto grosso volt (op. 6/12), melyben Händel operai dallamosságú témái megkapó líraisággal szólaltak meg. Kicsit sajnálhattuk, hogy a szünet után picit nehezebben vette fel az együttes a fonalat, de Vivaldi kéthegedűs versenyének (A-dúr, op. 3/5) megszólaltatása így is élményszámba ment. A c-moll Händel-concerto (op. 6/8) nyitótételének tempóválasztása kissé ügyetlen volt, jobban örültem volna akár egy picit lassabb akár egy picit gyorsabb Allemande-tételnek. További szépségpötty, hogy a cselló-continuo ismét hamiskás volt. Nagyszerűen sikerült viszont a zárószám, Vivaldi h-moll négy hegedűre írt versenyműve (op. 3/10) méltó volt az est programjához, a barokk zene dicséretévé és egyben ünnepévé vált. A lelkes tapsnak köszönhetően egyik tételét meg is ismételték.
2010. június 4. 19:00
Olasz Kultúrintézet
A Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje Händel és Vivaldi concertóiból
hírlevél
