Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
Elérkezett az idő (nel mezzo del cammin di nostra via – harmincöt év!), hogy kibújjak a virtuóz lepkebábjából, és végre megengedjem a gondolatok korlátlan szárnyalását
– írta Liszt Ferenc „az emberélet útjának felén”, s ezt a kijelentést az élete deléhez érkező zseni ars poeticájának is tekinthetjük. Mindent elért, amit akkor lehetett, és még többet is: ő volt az első modern zongorista, aki puszta megjelenésével is hisztériát váltott ki, megteremtette a szólózongora-koncert műfaját, a korszerű popsztárt, aki muzsikusok ezreit taszítja féltékeny kétségbeesésbe. Ha zongoragyár közelében járt, rendszerint behívták, hogy érintse meg az ujjaival a hangszereket, amelyeket aztán sokszoros áron lehetett eladni.
Liszt Ferenc (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)
Csakhogy Liszt Ferenc nevét feleannyit sem emlegetnénk, ha a negyvenes években nem hallgat a józan eszére – és néhány körülötte lévő, higgadt tanácsadóra. Merthogy virtuózból bőven jutott a 19. század nagyvárosaiba, és hiába volt állítólag Liszt a legjobb közülük, sokan őt is csak – Heine kifejezésével – a „lengőtrapéz-iskola” egyik tagjának tartották, aki veszettül gyors és lehengerlő. Akkor is, ha Liszt virtuozitása mélyen zenei volt, a legvájtfülűbbeket nyűgözte le igazán, saját maga számára írt kompozíciói pedig nyilvánvalóan vetekedtek a kor hasonló virtuózaiéval.
Közhely, de a negyvenes években Liszt tényleg úgy élt, mint egy rocksztár: általában elmulatta a pénzét, a kiadásait hitelből fedezte, amelyet aztán egy következő nagykoncerttel egyenlített ki. A véget nem érő bankettek és fogadások sora kifárasztotta, hiszen nem akadt város és polgármester, amely ne akart volna megbecsülése jeléül legalább egy medált vagy díjat rásózni.
Így hát Liszt Ferenc váltott. 1848 februárjában a kis német városba, Weimarba költözött, hogy elfogadja a helyi zenekar, a Staatskapelle Weimar karvezetői állását. Nagyjából ahhoz lehetne ezt hasonlítani, mint amikor a Beatles visszavonult a koncertezéstől, hátat fordított a hisztérikusan ordító tinédzsereknek és a tömött stadionoknak, és nekiállt korszakos albumokat készíteni a stúdióban.
Liszt hangszere weimari otthonában (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)
Weimar hiába volt kis város a térképen, jelentősége jócskán túlnőtte:
korábban itt, az európai humanizmus egyik központjában élt Goethe, Herder és Schiller, volt színháza és zenekara, költői, festői és tudósai.
Alig húsz kilométernyire található Jénától, amely Európa egyik legjobb egyetemével büszkélkedhetett. Itt háborítatlan béke volt: visszautasíthatatlan lehetőség arra, hogy Liszt összeszedje és újra feltalálja magát.
A józan tanácsadók egyike Carolyne zu Sayn-Wittgenstein lengyel hercegnő, egy német nemes felesége volt, akivel 1847-ben ismerkedett meg. A találkozást szerelem, majd tizenhárom éven át tartó végeláthatatlan küzdelem követte azért, hogy együtt lehessenek. (Carolyne nem tudott elválni, hiába próbált közbenjárni magánál a pápánál is.) Témánk szempontjából ennél is fontosabb, hogy Carolyne kivételes nő volt, aki arról győzködte Lisztet, szentelje következő éveit a komponálásnak.
Alighanem Liszt maga is tisztában volt azzal, hogy ezt kell tennie. Egyike volt azoknak a muzsikusoknak, akik értették a kort, amelyben éltek. Tudta, hogy az előző évszázadokban a zeneszerzés és az előadó-művészet kéz a kézben járt, Beethovennel azonban ez megváltozott. Míg Bach vagy Mozart nem feltétlenül számított arra, hogy műveik örökké élni fognak, Beethoven után úgy tűnt, a komponistának, aki romantikus értelemben időn és koron felül álló zseni, a 9. szimfóniához hasonló remekműveket kell alkotnia. Liszt elsőként javasolta egy „zenei múzeum” létrehozását a Louvre-ban, ahol évszázadokon át megőriznék és előadnák a jelentős műveket.
Ezek után nem meglepő, hogy a negyvenes évek végén Liszt úgy gondolta, ideje neki is előállni azokkal a nagy művekkel.
Weimar ehhez is ideális helyszínnek tűnt: Jéna, Erfurt, Sondershausen, valamint Bach szülővárosa, Eisenach is mind a weimari hercegséghez tartozott. Liszt remélte, hogy akárcsak pár évtizeddel korábban a filozófia és a költészet számára, úgy most a zenét tekintve is az új művészet fellegvára lehet, miközben összekapcsolja a múlttal is. Nem véletlen, hogy az ötvenes években e „hírhedett (és fáradhatatlan) zenésze a világnak” egyszerre rendezett koncerteket „a jövő zenéjéből”, Wagner és Berlioz műveiből, valamint Bach és Händel oratóriumaiból.
Liszt tudta, a zenetörténet honnan ered, és azt is, hogy hová tart.
Az 1850-es évek páratlanul termékenyek voltak Liszt Ferenc, a zeneszerző számára. Míg az előző két évtizedben tehetségét operaparafrázisokra, fantáziákra és rapszódiákra „tékozolta” (az idézőjel persze nem elhagyható!), weimari elköteleződése után valósággal ontotta a jelentős műveket. Igaz, először mintha túl nagy feladatot vállalt volna magára: a Sardanapalo első hangjait 1845-ben jegyezte le, végül hét évvel később elállt a befejezéstől. A Byron-költemény alapján készült operát – pontosabban a fennmaradt első felvonást csak 130 évvel később, 2018-ban mutatták be Weimarban.
A Liszt-ház Weimarban (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)
Nehéz alulbecsülni, mennyire motiválhatta Lisztet, hogy kiváló zenekarral dolgozhat, és azt is nehéz alulértékelni, milyen ragyogó szimfonistává vált. Ekkor készült a Tasso, a Les Préludes, a Mazeppa és az Orpheus című szimfonikus költeménye, és két nagy szimfóniája is.
A Staatskapelle Weimar az egyik legrégebbi európai együttes: elődje 1491-ben, Bölcs Frigyes uralkodása idején alakult meg. Liszt 1848-as érkezése történetük egyik nagy felívelésének kezdetét jelentette. (Következő felvirágzásukat Richard Strauss-szal élték meg a század végén.)
Weimar a modern zene Mekkájává vált, az együttes pedig számos Liszt-ősbemutató főszereplője lett.
1857-ben a Staatskapelle mutatta be a Faust-szimfóniát, amely a Goethe-dráma három karakterének portréja, lenyűgöző tudatfolyam 75 percben. Ugyancsak velük hangzott el először a Dante-szimfónia, amely másfél évtizeden át érlelődött a zeneszerzőben (már 1847-ben vagy 1848-ban zongorázott belőle részleteket Carolyne-nak), de csak 1856-ban sikerült kettős vonalat tenni a kotta végére.
A zeneszerző 1858-ig töltötte be állandó karmesteri pozícióját a zenekar élén. A következő évtizedet személyes tragédiák terhelték, mígnem az egyház kötelékében találta meg újabb alkotói perspektíváját, Weimar azonban élete végéig „fellegvára” maradt.
Liszt Ferenc lakóháza Weimarban (Fotó/Forrás: Liszt Ünnep)
Ha valaki a városban jár, megtalálhatja a zeneszerző nyomait.
Liszt Ferenc kapellmeisterként a Villa Altenburg lakója volt, a kétemeletes épület ma már a róla elnevezett zenei egyetemként működik.
De működik a városban múzeum is, mégpedig Liszt második weimari lakóhelyén, a Marienstrassén, a csodás, zöld Ilm Park szomszédságában. A szolid, sárgára meszelt kétemeletes villában a zeneszerző 1869 és 1886 nyarán tartózkodott – tehát nem azokban az években, amelyeket a zenetörténészek „weimari éveknek” neveznek. A szalonban gyönyörű Bechstein zongora áll, a helyiségben Beethoven halotti maszkja is megtalálható.
Liszt végül városi intrikák és magánéleti nehézségek miatt távozott Weimarból: azt is mondhatnánk, hogy nem értették meg modernségét, de ő maga sohasem merítkezett meg az áldozati szerepben. Ismét újradefiniálta önmagát, s élete végén még Budapestnek is jutott belőle.
A Staatskapelle Weimar október 22-én lép fel a Liszt Ünnepen. A koncerten a Weimari népdal, a Dante-szimfónia és a Sardanapalo hangzik el Kirill Karabics vezényletével.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Liszt Ferenc Weimarban (forrás: Liszt Ünnep)
hírlevél
