Éppen egy növendékemhez mentem – meséli Ács Dominika –, fent jártam a hegyen, fújt a szél, és először a cím fogalmazódott meg bennem: „for who was not born”.
„A meg nem születettnek”. Miért angolul jutott eszedbe?
Magánéleti szálak miatt – hasonló témákról – inkább angol nyelven gondolkodtam vagy álmodtam. S valamiért kifejezőbbnek érzem így, pedig nagyon szeretem a magyar nyelvet.
Volt egy nehéz időszakod, amikor komoly veszteség ért. Majd amikor már úgy érezted, képes vagy ezt a fájdalmat művészi formába önteni, akkor jött az előadás ötlete.
Olyan mélyponton voltam, hogy attól féltem, többé nem tudok fuvolázni. Megrendült a hitem, és úgy éreztem, ezek után a legszentebb dolog az életemben, ami a zene és a hangszer, már soha többé nem fog úgy szólni.
Ki vagy mi segített benne, hogy újrakezdd?
A családom és a szeretteim, barátaim. Szerencsére elég hamar újra hozzányúltam a fuvolához. S bár fizikailag nem voltam jól, mégis, szép hangok jöttek ki belőle. Akkor kezdtem el hinni benne, hogy olyan új hangokat, színeket találhatok meg a hangszerem, amiket előtte sosem.
A performance-ban nem csak a saját fájdalmad, hanem mások történetei is megjelennek. Így neked is könnyebb volt?
Szerintem nagyon veszélyes, amikor az ember csak magából építkezik, és azt akartam érezni, hogy nem vagyok egyedül a történetemmel. És ahogy láttam,
majdnem minden nő életében van egy olyan sztori, ami a cím hallatán előjön belőle.
Bárhol elmondtam, min dolgozom, láttam azokat bizonyos a tekinteteket, és nem kellett erőltetni, jöttek a történetek. Két hónappal ezelőtt kitaláltam, mi volna, ha ennek lenne egy hivatalos platformja, ahova a nők – anonim módon – elküldhetik a történeteiket. Nekem is volt egy füzetem, egy napló, amibe folyamatosan írtam. Sokat segített a feldolgozásban.
Tehát a produkcióban a zenék mellett elhangzanak majd szövegek?
Nem sok, nem szeretnénk a prózára építeni, de a téma miatt nem szabad kihagyni belőle a beszédszerűséget, mert szeretném vezetni a közönséget, hogy tudják, hol tartunk a dramaturgiában.
Azokból a történetekből is beleraktál, amiket mások meséltek el?
Konkrét dolgokat nem, mert szerettem volna biztosítani a nőket a diszkréciómról.
Találkoztatok olyan típusú történetekkel, amikre ti sem gondoltatok volna?
Bennünk is volt egyfajta sztereotípia, hogy miket fogunk hallani, abortusz, vetélés, meddőség, endometriózis. Ehhez képest megismertünk egy történetet egy nőről, akinek az édesanyja abuzív volt, s a nő úgy érzi, máig traumatizált életet él, mert elvesztette azt a kislányt, aki ő máskülönben lehetett volna. Nagyon sokan a címet meghallva, saját maguk elvesztésére gondolnak. De érdekes volt megtapasztalni, mennyi bűntudat társul a vetéléshez. A nők hibáztatják magukat mindenféle veszteségért. Olyasmiknél is, amikről nem is dönthettek. Kezdve a legtriviálisabb dolgoktól, hogy nem edzettem túl sokat? Jól öltöztem fel? Túl korán mondtam el a terhességet?
A bűntudat csírája éveken, évtizedeken keresztül ott van és mérgez. Leblokkolja az emberi lelket.
A bűntudat tehát kulcsfogalom lesz. Még mi más bizonyult annak?
A megbocsájtás és a talpra állás.
Hogyan találtál rá a másik két muzsikus társadra?
Már éppen indultam volna hazafelé egy zenészekkel teli házibuliból, amikor megérkezett egy nagyobb társaság. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy valaki eszelősen jól játszik a zongorán. Mindenki körégyűlt, egészen fölpezsdült az élet. Ő volt María. (María Valverde, zongora – a Szerk.) Már akkor tudtam, hogy egyszer szeretnék vele együtt dolgozni. És úgy gondoltam, marha izgalmas lenne, ha volna a projektben ütőhangszer. Veronikát (T- Potzner Veronika, ütőhangszerek – a Szerk.) egy volt tanáromon keresztül találtam meg.
Ütőhangszer – a lüktetés miatt?
Igen. Szerettünk volna dallamhangszert is, ezért lesz marimba, klasszikus dobszett, esőcsináló – próbáljuk felsorakoztatni az ütőhangszerek minél színesebb skáláját.
Énekelni is fogsz?
Igen, és Mária is, illetve mindhármunknak lesznek prózai részei is. Próbálunk odafigyelni rá, ki miben érzi magát komfortosan, és mindenkinek annyi feladata van, amennyi nincs kívül a komfortzónáján. Első próba előtti este már zsongott a fejem, hogy bárcsak láthatnám, hogyan működik majd ez az egész. Már tizenkét éve járok Partitúrára (összművészeti nyári kurzus Balatonfüreden, Horgas Eszter művészeti vezetésével – a Szerk.), és tudtam, nem várhatom el mástól, hogy egyből értse azt a gondolkodást és munkamódszert, amit onnan hozok. Aztán amikor először együtt próbáltunk, és a lányok elkezdtek belemenni az anyagba, nagyon jól egymásra éreztünk, és megtapasztaltuk, hogy működik! Nagyon jó volt látni, ők is mennyire élvezik. Ráadásul olyan magas szinten művelik a szakmájukat, hogy az valami döbbenetes.
Hogyan épül majd föl a performance?
A mélyből indul, egy imádsággal kezdődik, majd egy beavatás-jelenetet álmodtunk meg, ez lesz a bevezető. Ahol a muzsika a gyógyulás, a talpra állás eszköze lehet.
Nagyot zuhanni csakis igaz, mély érzelmekből lehet, ezért a szerelmi kapcsolódás az előadásunk meghatározó része.
Az elvesztésnek is van dramaturgiája. Először a trauma, aztán amikor az ember már nincs magán kívül. Majd amikor nagyon fáj, már tud róla beszélni, de még a padlón van. Utána jön a megoldás, amit szintén zenében próbálunk megfogalmazni. Hogy miből lehet erőt meríteni és fölállni. Sok olyan történetet hallottam, aminek „happy end” lett a vége. Ha nem is az A-terv valósult meg, de volt egy B-terv, ami gyönyörű lett.
Fuvolistaként belefújod a lelked a hangszerbe, amiből megszületik az a bizonyos fuvolahang. Mellette énekelsz is, s az énekhang is legalább annyira a tiéd. Melyiket tudod inkább a magadénak érezni?
Kaptam már olyan kritikát, hogy hú, neked énekelned kéne, mások meg azt mondják, énekelgessél, színészkedjél, de ugye tudod, hogy majd választanod kell?
Valóban kellene?
Nem gondolom, hogy ne lehetnék jó fuvolista azért, mert mellette éneklek is.
Hogyan tudod magad jobban kifejezni? Fuvolán keresztül vagy énekkel?
Az éneknek gyógyító ereje van és azzal talán könnyebb is kapcsolódni. Ott a szakmai tudásom nem olyan magas, mint a fuvolánál. Viszont énekben – technikai tudás híján – sokkal ösztönösebb vagyok, ezért olyan dolgok tudtak megszületni, amikre egyáltalán nem számítottam, és ilyen szempontból ez egy izgalmasabb felfedezés.
A fuvolánál jobban tudom, mik a lehetőségek és a határok.
Tehát az éneklés több szabadságot ad.
Igen. Ahol szabadság kell, ott jobban ki tudom fejezni magam énekkel, viszont ahol van lejegyzett kotta, ott biztosabb vagyok a hangszerrel. Schubert Elszáradt virágok című darabja a fuvolaszakma egyik legnehezebb mesterműve. Ott ritka, hogy tényleg el tudja magát engedni az ember. De ebben a produkcióban valódi repülésként élem meg.
Az esten milyen művek csendülnek majd föl?
Improvizációval fog kezdődni, majd jön Schubert a korábban említett, Elszáradt virágok című műve, lesznek részletek Bartók Tizenöt magyar parasztdalából. Manuel de Fallának van egy hét dalból álló dalciklusa spanyol nyelven, azokból is fogunk játszani. Van egy itthon kevéssé ismert, grúz szerző, Tsintsadze, tőle is felcsendül majd muzsika. De előveszünk könnyűzenei betéteket is, Goodbye Yellow Brick Road, The Man I Love, Say A Little Prayer. Veronika hoz különleges, kortárs darabokat kifejezetten az ütőhangszeres repertoárból, María pedig spanyol zenéket.
A produkcióban elhangzó szövegek magyarul lesznek?
Maríából nem akarunk magyart csinálni, ő hozza spanyol mivoltát. Veronika most költözött haza, sokáig Zürichben tanult, mindhármunk közös nyelve az angol. De a produkciót magyar közönségnek szánjuk. Ezért minden olyan mondat, ami nagyon fontos és angolul hangzik el, az magyarul is hallható lesz. De lesz olyan jelenet, ahol direkt fordítottunk le egy magyar szöveget spanyolra, pont azért, hogy adjunk neki egy nagyon különleges ízt, mert ez a beavatás része. Ettől lesz az egésznek egy kis transzcendentális mivolta is.
Nem értem, mit mond, mégis megértem és átfordítom a saját nyelvemre, és reményeink szerint a nézők is így lesznek vele.
Szóval, ez az egész egy igazán nemzetközi produkció lesz.
A szövegeket te állítottad össze?
Nehezen vallom be, de igen. Lesz köztük egy Radó Lili-vers is, ezt a tanárnő (Horgas Eszter – a Szerk.) ajánlotta, hogy mennyire illene a produkcióhoz, és végül olyan fontossá vált, hogy ez lett az előadásunk első prózai része.
Most először foglalkoztál egy produkció szöveges részének összeállításával?
Igen. Sokáig toltam magam előtt ezt a részt. Egyik este nézegettem, miket írtam a naplómba. Emlékszem, egy nap fogtam, és barna, széles ragasztószalagokkal körbetekertem az egészet.
A naplót?
Igen és beraktam a fiókomba. Amikor elkezdtem a szövegekkel dolgozni, a kezembe vettem, még összeragasztva, és megszületett bennem egy ima. Hogy itt vagyok, és hadd legyek mostantól egy csatorna. Ha ennek a projektnek meg kell születnie, legyen meg, és ha van bármi ebben a naplóban, amit fel tudok hozzá használni, akkor azt a legjobb módon tegyem! És fölvágtam a ragasztószalagokat. Milyen érdekes, hogy az ilyen nagy dolgok egyedül is meg tudnak történni! Ezeket a szövegeket próbáljuk most meg fölhasználni.
Fájdalmas volt a naplómat visszaolvasni, de már tudtam rá olyan szemmel nézni, hogy igen, ezek az én szavaim, de nem baj, hogy mindez velem történt meg.
Amennyire a saját élményeidből indult az egész, hozzáraktátok másokét is. Jelenleg merre tart a közös történet?
Ott kezdődött, milyen érzés egy veszteség, egy törés után visszatalálni önmagunkhoz. Amikor az ember belenéz egy csecsemő szemébe, látja, mennyire hibátlan és tiszta. Emberségünk esszenciája. Ehhez kell visszatalálnunk újra meg újra.
Mert meg kell halni néhányszor, hogy az ember újjászülethessen?
Igen. Ez egy újjászületés-történet. Az első olyan előadás, ami tényleg én vagyok! Ahol azt merem mondani, hogy most mindent beleteszek. Megpróbálom meg is rendezni, amin én magam is nevetek, hogy ezt lehet-e egyáltalán, közben meg annyira érzem, hogy ezt csak így tudom megcsinálni. Azt gondolom, ez egy lenyomata lehet annak, mi az, amit saját magamból képviselek. Így próbálom letenni a pecsétet, hogy ez vagyok, ez az én világom. Művészileg, gondolkodásban, lélekben.
Megvan már, hogy az előadás miként fejeződik be?
Ez a legnehezebb része. Sok kérdést vetünk fel, és ki vagyok én, hogy megmondjam, van-e talpra állás és újjászületés a legmélyebb fájdalomból is? A produkció utolsó prózai része így szól: „Forró, fehér a hangja. Maradt, de meg sosem érkezett, a meg nem született.” Ezek súlyos, nehéz szavak, de most mi vagyunk a színpadon, és azt tudjuk közvetíteni, amit mi érzünk, mi gondolunk. Életerősek vagyunk, vidámak, inspiráltak és elkötelezettek a zene és a művészet irányában. – Mi ez, ha nem a remény maga…?
Az előadásról további információ itt érhető el. >>>
Fejléckép: Ács Dominika (fotó: Turi András)