A Zeneakadémia Vásáry-bérletét böngészve látom, hogy Dvořák Újvilág szimfóniájától Mendelssohn Reformáció szimfóniájáig műsorára tűzte a klasszikus zene gyöngyszemeit. A kilencvenedik születésnapja alkalmából rendezett hangversenyen Beethoven IX. szimfóniáját dirigálta. Hogyan készül, kell-e egyáltalán készülnie ezekre az előadásokra?
Természetesen készülök. A memória nem úgy működik, hogy amit egyszer beleraktam, az aztán ott van, nem is kell törődni vele. A nyersanyagot gyakorolni kell, gondozni, a kottát újra- és újratanulni.
Pedig legendásan jó a memóriája, Üzenet című önéletrajzi könyvében a saját keresztelőjét, sőt még a születését követő perceket is felidézi. Ez adottság, vagy van rá valamilyen speciális, meditatív módszere?
Fiatalon, tizenhat évesen tudatosult bennem ez a képesség, amikor keresztapa lettem. Keresztvíz alá tartottam az unokaöcsémet, és akkor előjött egy korai emlék, kérdeztem is édesanyámat: hogyan lehet az, hogy püspök unokája vagyok, mégsem templomban kereszteltek, hanem magánháznál? „Honnan veszed-ezt, kisfiam – nézett rám csodálkozva édesanyám –, hiszen akkor még csak három hónapos voltál.”
Ma sem tudom, hogyan lehetséges, de emlékszem arra is, amikor születésem után az ápolónő bepólyált egy asztalkán.
Nagy hasznát vettem a memóriámnak a későbbiekben a zongoránál és dirigáláskor is.
Hátrányát is megtapasztalta?
Gyerekkoromban olvastam vagy hallottam a középkori kínzásokról, azokra például nem akartam emlékezni, mégis rögeszmeként kísértettek a szörnyűségek, ahogyan a rémtörténetek, rémfilmek is. Az ember valahol mindenre emlékszik – ezt a pszichológusok pontosan tudják –, miközben szükség van valamiféle szelekcióra. Én is pontosabban emlékszem a szép és fontos életeseményekre, mint a kellemetlen szituációkra.
Vásáry Tamás (Fotó/Forrás: Nyirő Simon / MMA)
Nyolcéves korában ilyen szép és fontos életesemény volt az első koncertje. Azóta tekint magára zongoraművészként?
A véletlen is közrejátszott a pályaválasztásban. Nagyapám, Baltazár Dezső református püspök a két világháború között kiment Amerikába pénzt gyűjteni a debreceni kollégium javára, és olyan nagy hatású beszédeket tartott, hogy az egyik egyházfi, aki zongoragyáros volt, az adakozáson túl küldött egy zongorát is ajándékba nagyapának. Nem is akármilyent: egy ügyes szerkezet a legkülönfélébb műveket megszólaltatta benne, csak a zenét rögzítő speciális papírtekercseket kellett cserélgetnünk. Ezt a zongorát aztán édesanyám örökölte, innen indul az én zenei pályafutásom.
Csodagyerek volt, de azért a csodagyereket is érik csalódások, nem beszélve a családja meghurcolásáról: a második világháború után szüleit kitelepítették, majd emigrációba kényszerültek. Honnan merített motivációt a folytatáshoz?
Az igaz, hogy a sok csodagyerekből nagyon kevés, aki tényleg a pályán marad. És a tehetség sem minden, ott volt például a nagymamám, aki csodálatosan zongorázott, de az apja nem engedte taníttatni, mert úgy gondolta, elegendő, ha őt szórakoztatja a muzsikájával. Pódiumra termettségem minden bizonnyal Baltazár nagyapától és kisgazdapárti képviselő édesapámtól származik. Sokszor láttam az édesanyámat rajzolni és festeni, nővéremnek a táncban és az írásban is megmutatkozott a tehetsége, de szárnyát szegte, hogy ott voltam én, a tíz évvel fiatalabb kisöccse, akinek minden sikerült.
Pedig jöttek a pofonok az én életemben is, de kitartottam.
A nagy fokú érzékenységével például mit tudott kezdeni?
Érzékenységre szükség van a művészetben, erre elég hamar ráláttam, ahogyan arra is, hogy ez ösztönös, nem lehet elnyomni. Tisztán visszaemlékszem például, milyen volt a világ alulnézetből, amikor a szemem a székek, asztalok sarkával volt egy vonalban. „Anyuka, a bútorok szúrják a szemem” – panaszkodtam, és már a hegyes szúrószerszámok, a tű vagy az olló látványa is irritált. Ezeket az adottságokat tudomásul vettem, tudatosításuk is sokat segített. Aztán az életemnek egy bizonyos fázisában szükségessé vált, hogy pszichoanalízisre járjak, olvastam Jungot is, akitől megtanultam, hogy az érzékenységeim ellenére is irányíthatom a gondolataimat, így végső soron nem vagyok kiszolgáltatva azoknak.
A gyermeki látásmódból kreativitás fakad, legalábbis úgy mondjuk, hogy a zongoraművész a koncerten játszik, még ha izgul is a fellépés miatt. Lámpalázas típus?
Gyerekkoromtól kezdve keresztre feszítés volt nekem a zongorázás koncertpódiumon, annyira izgultam. Többek közt ezért is kezdtem el dirigálni. Ugyanebben a cipőben járhatott Daniel Barenboim: amikor megkérdezték tőle, mit szeret jobban, zongorázni vagy dirigálni, „feltétlenül dirigálni – felelte – mert ha hamis hangokat hallok, legalább tudom, hogy azt nem én játszom.”
Könnyen ment a váltás?
Ez már az emigrációban történt, jóval harmincéves korom felett. Odáig bármikor is kértem a zenekari igazgatókat, hogy hívjanak meg dirigálni, mindig azt mondák, először legyen egy koncertje, és ha azon sikeres, akkor következő alkalommal meghívjuk. De sehogy sem jött az első alkalom. Mígnem megkeresett André Böröcz Párizsban élő magyar impresszárió azzal az ötlettel, hogy „Tamás, meghívtam a Liszt Ferenc Kamarazenekart a Mentoni Fesztiválra, legyél te a szólista, s hogy ne kelljen külön karmestert fizetni, dirigálj is a koncerten. Tudom, hogy te eddig ilyet nem csináltál, de ezek annyira gyakorlottak, hogy karmester nélkül is tudnának játszani.” Így győzködött André Böröcz,
én meg a nyakába borultam, hogy ez az, amire évek óta várok.
Utána persze jöttek a kétségek: hogyan fogok én karmesterként megfelelni, mi lesz ebből?
És mi lett?
Odaálltam a zenekar elé, és kiderült, hogy tudok dirigálni. Abban a pillanatban elszállt minden félelmem. Hatalmas öröm töltött el, nagyszerű érzés volt, hogy végre mozdulatokkal is közölhetem mindazt, amit a zongorajáték közben elképzeltem. Egészen kicsi gyerekkoromtól kezdve tudtam én, hogy nemcsak zongorázni akarok, hanem vezényelni is. Emlékszem, amikor a nővérem először feltette a Liszt Les Préludes című szimfonikus költemény lemezét, édesanyám kötőtűjével kezdtem hadonászni a levegőben. Nyaranta a debreceni strandon szólt a zene, arra is elkezdtem táncolni.
Ha zenét hallottam, egész egyszerűen ingerem támadt a mozgásra!
Vásáry Tamás (Fotó/Forrás: Nyirő Simon / MMA)
A novembertől induló koncertsorozatán milyen műveket dirigál?
Lesz Dvořák-, Csajkovszkij-, Mendelssohn-est… – születésnapi helyett akár születésévi koncertnek is nevezhetnénk az idei fellépéseimet, hiszen jubileumi ünnepléssel telik az egész esztendő. A választott művek kivétel nélkül olyanok, amelyeket előszeretettel tűzök műsorra. Miért fontosak nekem? Akárhányszor hallom, dirigálom Csajkovszkij V. szimfóniáját vagy Dvořák csellóversenyét, egyszerűen meghatódom, kicsordul a könny a szememből.
Ilyenkor konkrét érzéseket, hangulatokat kelt életre?
Valójában nincs semmi más, csak a hangok, tehát a kottát kell megtanulni. Ezen túl persze utánanézhetünk, mi foglalkoztatta a komponistát a mű születésekor. Ott van aztán az emocionális réteg, hogy éppen milyen hangulatban, milyen lelkiállapotban, élethelyzetben vagyunk, hiszen mindannyian függünk a körülményektől. Amikor a IX. szimfóniát tanultam, megelevenedett előttem Beethoven, ahogyan ül az íróasztalánál magányosan, süketen. Megtapasztaltam a zene hatalmát húszévesen is, amikor hosszú-hosszú levelet írtam mesteremnek, Kodály Zoltánnak, aki csak annyit válaszolt egy levelezőlapon: „legközelebbi találkozásunkkor Schumann Ich grolle nicht dalát akarom hallani”. El sem tudtam képzelni, hogy mi célja lehet a mesternek ezzel a feladattal, de amikor leültem a zongorához, rádöbbentem a zenébe rejtett üzenetre:
ebben a dalban ott volt mindaz, amiről Kodálynak írtam.
Schumann is átélte ezeket az érzéseket, Kodály pedig megértette, és a segítségemre sietett akkor is, mint oly sokszor az életemben.
Vásáry Tamás milyen mesternek?
Amikor a Dohnányi-növendék Fischer Annie-t egyszer megkérdeztem, hogyan tanított a mestere, azt mondta: nem tanított, egész egyszerűen leült a zongorához, és játszotta azt a darabot, amit épp tanultam. Valahogy én is így vagyok ezzel. Jövőre távol-keleti turnéra indulok, mesteriskolát tartok a fiataloknak, beszélek is a zenéről, de főleg mutatom, mit hogyan képzelek el.
Fiatalemberek is megirigyelhetnék ezt az aktivitást.
Hát, én annak érzem magam. Ha zenélésről van szó, egészen átlényegülök, egyáltalán nem érzek fáradtságot. Állni nehéz, de a mozgás jól esik. Ha tehetem, mindennap felmegyek a Bartók Béla útról a Citadelláig, az soha nem fáraszt.
Forrás: MMA
Fejléckép: Vásáry Tamás (Fotó/Forrás: Nyirő Simon / MMA)
hírlevél
