Szergej Vasziljevics Rahmanyinov 1873. április 1-jén született Szemjonovóban, a Novgorodi területhez tartozó faluban. Családjában a zenének és a katonai pályának volt nagy hagyománya. Apja is katonatiszt volt, aki azonban felesége hozománya révén kényelmes életet tudott volna biztosítani családjának, ám nem értett a pénzügyekhez, így kártyaadósságai apránként felemésztették birtokát.
A gyermek Rahmanyinovot négyéves korában édesanyja kezdte zongorára tanítani, akinek hamar feltűnt a kisfiú zenei tehetsége és kiváló memóriája, így tanárt fogadtak mellé
a Szentpétervári Konzervatóriumban végzett Anna Ornackaja személyében. Az időközben vagyonát vesztett család végül beköltözött a nagyvárosba, így Rahmanyinov tízéves korában elkezdhette tanulmányait a neves intézményben. Bár a komponálás már ekkor érdekelte, nem volt jó tanuló, sorra követte el a mulasztásokat, csak anyai nagyanyja tudott látogatásai alkalmával valamiféle rendet vinni az életébe. Az ő hatására látogatta a gyermek az orosz ortodox egyház szertartásait, az ott hallott énekek és a harangszó később a zenéjében is megjelent. A gyenge eredmények mellett azonban nem volt maradása az iskolában, egy szintén muzsikusként működő rokona, Alekszandr Ziloti közbenjárására vették át a Moszkvai Konzervatóriumba, ahol Nyikolaj Zverjov kezdte zongorára tanítani.
Rahmanyinov számára a konzervatóriumi évek igen meghatározóak voltak, Zverjov négy évig tanította, majd Ziloti vette át a zongoraoktatását. Egykori tanára mentorként segítette tovább, ám kapcsolatuk később elmérgesedett, mivel Zverjov ellenezte, hogy Rahmanyinov a zeneszerzésre fecsérelje az idejét. Ennek ellenére Anton Arenszkijnál tanult komponálást a konzervatóriumban, és barátságot kötött diáktársával, a később szintén jelentős alkotóvá váló Alekszandr Szkrjabinnal. Mikor 1891-ben, egy évvel azelőtt, hogy Rahmanyinovnak záróvizsgáznia kellett volna, Ziloti elhagyta a konzervatóriumot,
az ifjú művész kérvényezte, hogy lezárhassa hangszeres tanulmányait, és mindössze három hét alatt készült fel a zongoravizsgájára.
Egy évvel később első jelentős zeneszerzői eredményét is elérte: Aleko című operáját a Bolsoj mutatta be, később pedig Fjodor Saljapinra is ráosztották a darab főszerepét. Az énekes barátságot kötött a fiatal szerzővel, akit a bemutató után maga Csajkovszkij is további komponálásra bátorított. Rahmanyinov ebben az időszakban alkotó- és előadóművészként is aktív volt, később páratlanul népszerűvé váló zongoradarabját, a cisz-moll prelűdöt is ekkor írta. A sikerben alighanem szerepe lehetett annak a meg nem erősített anekdotának, mely szerint Rahmanyinov egy tetszhalálból felébredő, élve eltemetett ember viaskodását írja le, mindenesetre a művet későbbi koncertturnéin olyan sokszor követelték tőle, hogy végül a komponista így sóhajtott fel: „Bárcsak meg sem írtam volna!”
A sikeres periódus azonban nem tartott sokáig, a zeneszerzőt érő első megrázkódtatás Csajkovszkij 1894-ben bekövetkezett halála volt. Nehezen ment a komponálás, a megélhetés kedvéért tanári állást kellett vállalnia, amit nem szeretett, egy beteljesületlen szerelem hatására írt I. szimfóniája is megbukott, amiben szerepe volt a zeneszerzőként is ismert Alekszandr Glazunov gyenge karmesteri teljesítményének. Közben maga Rahmanyinov is vezényelni kezdett, elsősorban anyagi okokból. A depressziós periódust csupán egy londoni koncertkörút enyhítette, ott ugyanis jelentős sikereket ért el, karmesterként és zongoristaként is. Rossz kedélyállapotára nagynénje orvosi segítséget ajánlott, Nyikolaj Dalh, aki maga is amatőr muzsikus volt,
hipnózisnak vetette alá, melynek hatására a zeneszerző úgy érezte, új zenei gondolatok fogalmazódnak meg benne.
Ekkor írta meg 2. zongoraversenyét, amelyet máig a műfaj egyik legnagyszerűbb darabjának tartanak. A bemutató Rahmanyinov szólójával óriási sikert aratott, a komponista pedig elnyerte a Glinka-díjat és egy ötszáz rubellel járó jutalmat.
Közben magánélete is rendeződött, 1902-ben három évi jegyesség után végre feleségül vehette első unokatestvérét, Natalja Szatyinát. A zeneszerző nagybátyja és nagynénje birtokán korábban is sok időt töltött, a házasságkötés alkalmából pedig az ifjú pár megkapta az ott található kisebbik házat nászajándékba. Az esküvő után három hónapos európai utazásra indultak, első gyermekük pedig 1903 májusában született meg. Egy évvel később Rahmanyinov a Bolsoj karmestere lett, ahol saját operáit is bemutathatta.
Európai mintára több újítást vezetett be a dirigálásban, megváltoztatta a zenekar elrendezését, és felállva vezényelt.
Az 1905-ös forradalom és a politikai változások hatására Rahmanyinov a családjával Drezdába költözött, új műveken dolgozott, Párizsban pedig sikeres koncerteket adott. Itt látott meg egy fekete-fehér reprodukciót Arnold Böcklin A holtak szigete című képéről, amely azonos című szimfonikus költeményére inspirálta. 1909-10 között amerikai koncertkörútra indult, ahol újabb nagy sikereket aratott, ám honvágya és távol lévő családja miatt a turné után visszatért Oroszországba. 1910 novemberében fellépett Budapesten is, a Vigadóban, koncertjéről így emlékezett meg Lányi Viktor a Nyugat hasábjain:
Rachmaninoff Szergej abszolút poétája a billentyűknek. Olyanféle, aminőt Chopinben eddig egyedülálló, elkülönzött tüneményként termett a muzsika géniusza.
[…] Öt prelűdjét játszotta el egymásután, melyek egyikét-másikát korábban jött orosz pianisták már népszerűsítették minálunk. A jelenkori zongoramuzsika legértékesebb termékei közül valók ezek a prelúdiumok. A pusztán dinamikai és egyéb hatásokra fölváltandó sallang nem teng túl az igazi költői tartalom fölött, és ez a tartalom igazán szívhez beszélt a komponista meggyőzően meleg, kantilénákban bujálkodó, helyenkint briláns előadása révén. Ha akarom, e finom apróságok mindegyikének sujet-je van. […] A sablonkoncertek sivatagában nem mindennapi és határozottan vonzó jelenség ez a komoly és gazdagképzeletű művész, akiben én egy nyolcvan, vagy még több éves romantikának új és nemes formában megjelenő epigonalakját szeretem látni.”
1910-ben Rahmanyinovot a Cári Orosz Zenei Társaság alelnökévé választották, a posztot 1912-ig töltötte be, ekkor tiltakozásként lemondott, amiért egy zenészt zsidó származása miatti bocsátottak el. Újabb európai tartózkodás következett, Svájcban, majd Rómában, itt kapta meg egy névtelen levélben Edgar Allan Poe A harangok című versének orosz fordítását.
Az emberélet fázisait, a gyermekkort, az esküvőt, a háborút és az elmúlást sorra vevő alkotás megragadta a zeneszerző képzeletét,
ebből született azonos című, négytételes korálszimfóniája. Az I. világháború alatt tanári munkája miatt, állami alkalmazottként mentesült a besorozástól, ám sokat jótékonykodott a katonák számára. Szkrjabin halálának híre 1915-ben valóságos sokként érte, barátjáról a műveinek szentelt koncertturnéval emlékezett meg. 1917-ben a februári forradalom során elfoglalták birtokát, az év eseményei során pedig egyre bizonytalanabbnak érezte saját és családja helyzetét. Egy skandináv turnémeghívásnak köszönhetően tudták végleg elhagyni az országot, csak annyi holmit vihettek magukkal, ami a bőröndökbe belefért.
A megélhetés érdekében Rahmanyinovnak elsősorban zongoraművészi karrierjére kellett koncentrálnia, bővítette repertoárját, a komponálás pedig ismét háttérbe szorult.
1918-ban több amerikai állásajánlatot kapott, melyeket először visszautasított, később úgy döntött, mégis csak az Újvilágban lenne érdemes szerencsét próbálnia, így az év végén New Yorkba hajózott családjával.
Az Egyesült Államokban már tisztelők sora fogadta az érkező művészt, akinek sikerült jó koncertügynököt fogadnia, így számos fellépésre nyílt lehetősége, és a család anyagi biztonságban élhetett. Európában 1922-ben indult újra koncertkörútra, 1926-ban pedig lányairól elnevezett kiadót alapított Párizsban, egyikük ugyanis váratlanul megözvegyült, és biztosítani akarta megélhetésüket. Az évek során az oroszországi történések miatt nehéz helyzetbe került rokonait, barátait is igyekezett támogatni. Amerikában és Európában is kereste az orosz társaságot, barátságot kötött például Vlagyimir Horowitzcal.
1931-ben számos művésszel együtt aláírt egy nyilatkozatot, mely a Szovjetunió kultúrpolitikáját bírálta, ennek hatására odahaza két évig bojkottálták a műveit.
1929-től a nyarakat Európában töltötte, Franciaországban időzött a lányaival, majd birtokot vett Svájcban. A nyugalmat és az elvonultságot arra használta, hogy új műveket komponáljon. Élete során mindössze egyetlen olyan műve született, amelyhez nem volt szüksége európai tartózkodásra, utolsó darabja, a Szimfonikus táncok, melyet a Philadelphia Orchestra és Ormándy Jenő mutatott be 1941-ben. A háború alatt született alkotásban a középkori Dies irae-motívum is felcsendül. Ebben az időben Rahmanyinov ismét elismerést ért el hazájában, segélykoncerteket adott ugyanis a háború sújtotta Szovjetunió megsegítésére.
1942-ben rossz egészsége miatt Rahmanyinov a napfényes Kaliforniába költözött, de továbbra is tartotta a kapcsolatot honfitársaival, találkoztak például Sztravinszkijjal, akivel megosztották a háború miatt érzett aggodalmaikat. 1943 februárjában amerikai állampolgárságot kapott feleségével együtt, ekkor adta utolsó koncertjeit is, ezekben a napokban ugyanis rákot diagnosztizáltak nála, és mindössze négy nappal a hetvenedik születésnapja előtt hunyt el. Bár arra vágyott, hogy Moszkvában temessék el, ahol számos barátja is nyugodott, erre nem volt lehetőség, így New York mellett helyezték örök nyugalomra.
Életében a legnagyobb sikereit zongoristaként érte el, amihez virtuóz technikája mellett különleges testi adottságai, hatalmas és erős kezei is hozzájárultak.
Játékát szerencsére számos felvétel őrzi, mint például a feljebb megtekinthető 2. zongoraverseny esetében, de mára zeneszerzőként is a legnagyobbak között tartjuk számon. A zongoristák számára írt, szinte kimeríthetetlen repertoár mellett idővel a zenekarra, illetve énekhangra írt művei is magával ragadták a hallgatóságot. Születésének százötvenedik évfordulója pedig bizonyára arra is jó alkalom lehet, hogy kevésbé ismert darabjait is megismerhessük, a gyakran játszottakban pedig jobban elmélyülhessünk.
hírlevél
