A Virtuózok hatása most már az egész országra kiterjedt, megnövekedett a zeneiskolai jelentkezések száma is. Ön mit tapasztalt ebből a hatásból?

Akárhová megy az ember az országban, mindenütt megszólítanak. Persze ebben nem az lényeges, hogy felismernek, hanem hogy szeretik a műsort. A Virtuózok, talán mondhatjuk, mozgalommá vált. Az emberek máshogy közelítenek az úgynevezett „komolyzenéhez” – észrevették, hogy nem is annyira komoly. Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek magányos hegycsúcsok, ahová nehéz felmenni, Wagner, Beethoven, Mozart vagy Bartók műveihez viszont utat nyithat a komolyzenének az a része, amely könnyen befogadható és értékes.

A Virtuózok zsűrije: Batta András, Balázs János, Miklósa Erika, Várdai István, Kesselyák Gergely (Fotó/Forrás: Kaszner Nikolett / Virtuózok)

Mi az a többlet a Virtuózokban, ami miatt a gyerekeknek vonzó a zenetanulás?

Miközben a Virtuózok nem jött volna létre a magasszintű magyar zenepedagógia nélkül, a zenélés a modern média körülményei közé helyezve vonzóbb lett a fiataloknak. Mégsem egy zeneiskolai díszteremben lépnek fel, hanem egy tévéstúdióban. Sokszor előfordul, hogy a gyerek ülteti le a szüleit a tévéhez. Más vizuális világban él egy fiatal, nekünk ezzel számot kell vetnünk.

A Virtuózok így is mélyebb, lassabb, mint a többi tévéműsor.

Ez természetesen a klasszikus műfajból is fakad. Minket nem az érdekel, hogy két hegedűst összehasonlítva melyik játszik hibátlanabbul vagy gyorsabban, hanem hogy ki mennyire szuggesztív előadó. Ezt megmutatni időre van szükség.

Idén kamaraegyüttesek versenyeznek az új szériában. A kamarazene reneszánszát éli az elmúlt években, ön minek tulajdonítja a növekvő népszerűségét?

Régóta idézett bon mot, hogy Goethe a vonósnégyest négy szellemes ember társalkodásához hasonlította. Az utóbbi évtizedekben, a technika fejlődésével háttérbe szorult a zenében a közvetlen kommunikáció, és ez hiányzik az embereknek. Nem beszélve arról, hogy ha kiváló muzsikusok ülnek le egymással zenélni, meghatványozódik tehetségük is.

Virtuózok sajtótájékoztató után (Fotó/Forrás: Sárvári Géza Zsolt / Virtuózok)

Egyszer belegondoltam, hogy a zene keletkezése közösségi élmény volt. Az, hogy kiállt egyetlen ember, és őt csodálta a közönség, a 19. század sztárkultuszában gyökerezik. Korábban, ha Mozart fellépésre készült, összehívott 12-15 muzsikust, összeszedte a pénzt, és írt egy zongoraversenyt. Mozart zongoraversenyei tulajdonképpen kamarazenék, nem a szólista csodálatáról szólnak, hanem zenészek együttlétéről. Talán Paganini volt az első, aki ezt az „ördögi önzést” a zenéjébe is belevitte. Nemhiába írta Liszt Paganini nekrológjában, hogy neki a saját énje volt az istene. A 19. században ez elharapózott, de lehet, hogy most visszatérünk a gyökerekhez.

(A címlapképen Batta András, fotó: Sárvári Géza Zsolt)