A 70 éves virgonc szintetizátoros és nemzetközi zenekara közel két órán keresztül késztette ütemes mozgásra a New Orleans Music Clubban összegyűlt rajongókat attól függetlenül, hogy az asztaloknál ültek vagy a fennmaradó helyeken álltak-e. A döbbenet általánosnak látszott: évei számának ismeretében szinte hihetetlennek tűnt, hogy ennyi energia áradjon valakiből, ennyi fantázia, újító szellem szikrázzon benne. Ilyen egy legenda.
Akinek volt módja a koncert előtt meghallgatni az idén nyáron megjelent Faces & Places című albumot, lehetett róla elképzelése, milyen zenére számíthat. Ahogy eggyel korábbi lemezén, a World Touron, sőt még az előtt is, az afrikai – egyszerre harmados és negyedes lüktetésű – ritmusok voltak a meghatározók, úgy a főnök most is erre épített, de fontosak még az indiai és dél-amerikai motívumok is.
Mindezek megszólaltatásához pedig Zawinul a legautentikusabb muzsikusokat válogatta maga mellé. Az elefántcsontparti Paco Sery jóvoltából gyilkos dobolást hallhattunk utánozhatatlan tempóval, dinamikával és elképzelhetetlen sebességgel, a hozzá igazodó pontos, virtuóz és hihetetlen feszültségeket teremtő basszusgitározást pedig a fekete selyemkesztyűben játszó kameruni Etienne Mbappe produkálta (meg is jegyezte Zawinul a tagok bemutatásánál, hogy Kamerun termeli” a világ legjobb basszusgitárosait, amivel Richard Bonára, a Faces & Placesen is közreműködő énekes-basszerre célzott). Sery járt már nálunk ’97-ben, akkor sem volt kevésbé lenyűgöző játéka, és már akkor is előadta duettjét Zawinullal sansán (más néven kalimba, mbira, vagy egyszerűen hüvelykzongora), ami ezúttal is a koncert egyik legemlékezetesebb pillanata volt.
Amit Chatterjee-t, a calcuttai gitárost ’93-ban ismerhettük meg személyesen a billentyűs oldalán, de jó, hogy visszatért: most már azt is tudjuk róla, hogy énekelni sem akárhogy tud. Amint Sabine Kabongo, a csapat legújabb tagja sem; ő nem is csak énekel, ha kell, sikoltozik, veszekszik, egy teljes afrikai piacot megjelenít előttünk. El Matador, El Toro: ki mást is mutathatott volna be ezekkel a szavakkal Zawinul, mint Manolo Badrenát, aki már 1975-től a Weather Reportban perkázott, s széles mosolya és villámgyors keze azóta is a régi.
Zawinul kompozícióiban vannak megírt, állandó elemek, de épp annyi szerepe jut az improvizálásnak is, s itt nemcsak a hagnszerszólókra kell gondolni, hanem bármilyen nem várt fordulatra, amit a főnök útközben eszel ki, mondjuk beint valakinek, hogy most játsszon sűrűbben”, vagy hirtelen felemeli a karját, hogy váltás következik. (No, meg az is előfordul, hogy a négy szintetizátor közül az egyik megnémul, ilyenkor Sery azonnal reagál, és dobszólót rögtönöz.) Ehhez folyamatos, kemény összpontosításra van szükség minden tag részéről, meg egy jó adag bizalomra és alázatra a főnök irányába. A Syndicate esetében ez is a profizmus része.
Elégedettek lehettünk a hangminőséggel is egy pár pillanatnyi torzítástól eltekintve, jó arányokkal szóltak a hangszerek, a zene dinamikáját is követte a keverés, köszönhető volt ez Ivan Zawinulnak, a zenekarvezető fiának és állandó hangmérnökének. Maradéktalanná pedig akkor vált volna megelégedésünk, ha legalább egy ráadásszámot kapunk, ez viszont elmaradt, hiába a tomboló tapsvihar és füttykoncert mintegy tíz percen keresztül. Persze, a közönség mindig többet akar. De hát ha négy-öt évente láthatja a világ legjobb fusion-bandáit…