A Tavaszi áldozat vagy A tavasz megszentelése (így is, úgy is fordítják nálunk) e tekintetben valóban nagy pusztítást végzett. Párizsi premierjén, 1913 május 29-én a zenetörténet egyik, ha nem éppen a legnagyobb botrányát provokálta. A Tűzmadár és a Petruska frenetikus sikere után óriási várakozás előzte meg a Gyagilev-vezette Orosz Balett újabb előadását. A nézősereg eleinte csak zavartan figyelt. Fagottszólóval kezdődik a mű, mégpedig a basszushangszertől szokatlan, magas regiszterben. Aztán újabb fúvósok csatlakoznak a fagotthoz. Ki-ki fújja a magáét, tekintet nélkül a többiekre. Mi fog ebből kisülni - kérdezhette magában a párizsi polgár.

A furcsa burjánzásnak a fagott-téma másodszori megjelenése vet váratlanul véget. Az újabb invokáció ezúttal egészen másféle muzsikához vezet: egyetlen disszonáns akkordot ismételget az együttes makacsul. Itt ment fel a függöny és szabadult el a pokol.

A színpadon ugyanis a lányok kara táncolt, Vaclav Nizsinszkij koreográfiája szerint igen magasra emelve a lábukat, kifelé rugdalózva. A kánkánra emlékeztető mozdulatok a tisztes családapákat, asszonyaikkal, süldő leányukkal az oldalukon felháborították. Elvégre ezúttal nem a mulatóba váltottak jegyet. Nyávogás, üvöltözés kezdődött. Gyagilev megijedt, s utasította az ügyelőt, hogy kapcsolja le a világítást. Rosszabbat nem is tehetett volna. A tombolás fokozódott, amikor ismét kigyulladtak a fények. Nyolcvanéves korában Stravinskyt egy tévéstáb visszavitte a helyszínre. „Itt ültem" - mutatott rá botjával a Champs Elysées színház egyik székére az idős mester. - Aztán azon az ajtón kimentem, hátra a színpad mögé."Hogy a továbbiakban mi történt, homályba vész. Az előadás végül lement, s Gyagilev állítólag örült a botránynak.

Ha valóban így történt, neki lett igaza. Hiszen egész Párizs napokig erről beszélt, sokan lettek kíváncsiak a produkcióra. Az persze megválaszolhatatlan kérdés, hányan értették meg, hogy a kezdet valójában a teremtés zenéje. Méghozzá egy akkoriban divatos elmélet szerint a kettős teremtésé. E szerint Isten útjára indította az élővilágot, de hagyta, hogy az alakuljon a maga útján. Burjánozzék, szaporodjék. Ezt jeleníti meg a kaotikusnak tetsző bevezető. Egysejtűek, ázalagok tenyésznek, növekednek és elnyelik egymást. Majd jön a második fokozat, amikor a teremtő ismét beavatkozik és megalkotja az emberi szellemet és társadalmat. A korábbi koordinálatlanság után éppenséggel a tökéletes koordináció jelenik meg a zenében a fagott másodszori hívó szavára: az akkord-ostinato, amelyet csak a hangsúlyok tesznek némileg változatosabbá. Az emberi világ a törvény világa - még ha ez a törvény eleinte végletesen egyszerű is...

Az ősi rítus színpadra vitelének ötletét Stravinsky vetette fel, még röviddel a Tűzmadár premierje után, 1910-ben. A szüzsé részletesebb kidolgozására Nicholas Roerichet kérték fel. Roerich különös figura lehetett: kettős kémként - hol az orosz cárnak kémkedett, hol ellene - tett szert tisztes vagyonra, és a régészet volt a hobbija, így jól ismerte a vonatkozó szakirodalmat.

A 19. század utolsó évtizedeiben az európai értelmiség alapvető élménye volt az, hogy „zsugorodik a föld". Már 80 nap alatt körbe lehet utazni, vonaton, hajón, olykor, például Verne Gyula szerint, elefántháton. Kutatók kőkorszaki körülmények közt élő embercsoportokat fedeztek fel. Íme, így élhettek őseink. Véres áldozatokat mutattak be a démonoknak, a föld szellemének, különösen a tél végén - ha ugyanis elmarad a tavaszi újjászületés, vége az életnek. Roerich olyan cselekménysort vázolt fel, amely még a legmodernebb kutatások fényében is megállja a helyét.

A tavaszünnepre összegyűlnek a vidék törzsei. Az eredeti balettprodukció szerint először a fiatal lányok jelennek meg - ők a tavasz hírnökei. Ezután kezdődik az „elrablás játéka". Roerich itt alapvető szokást vitt színpadra: őseink hamar rájöhettek, hogy ha csak szűkebb környezetükből választanak a férfiak párt, az a törzs elkorcsosulásához vezet. A rablást körtánc követi, majd játékos vetélkedő. Ezt az agg bölcs bevonulása szakítja félbe, aki rituálisan megcsókolja a földet. (Ne ősz tudóst képzeljünk magunk elé, inkább magatehetetlen öregembert, akit behurcolnak a fiatalabbak és a földre ejtenek.) Minden korábbinál egzaltáltabb ugrándozás zárja az első részt. A második, rövid bevezető után a „lányok misztikus körei" láthatók. Kiválasztják maguk közül az áldozatot. Újra megjelennek, valósággal berobbannak a férfiak, és közösen dicsőítik az áldozatot. A féktelenül vad orgiát csendesebb részlet követi: az ősök szellemének megidézése, illetve az ősök szertartása (ismét olyan mozzanatok ezek, amelyek Roerich tájékozottságát bizonyítják). Végül a kiválasztott áldozat táncol, amíg a kimerültségtől összerogyna; az utolsó pillanatban megölik, hogy vére megszentelje a megújuló földet.

Kegyetlen történet, de alapjában véve igaz. Ne feledjük: az ókori görög dráma is egy tavaszszentelő szertartásból bontakozott ki. Stravinsky zenéje is kegyetlen. Disszonáns, vad, erőteljesen ritmikus - de nem úgy, ahogy a mai könnyűzene. Nem örökké 4/4; ellenkezőleg: kiszámíthatatlan. Annyira az, hogy a zárótánc állandóan változó metrumai még magának a zeneszerzőnek is némi gondot okoztak műve dirigálásánál. A zenei anyagon ugyan nem változtatott, de az ütembeosztást utóbb némileg módosította.

A negyvenes évek elején készült egy filmprodukció Walt Disney irányításával. Ez sok tekintetben megengedhetetlen erőszakot tett a művön: húztak belőle, toldozgatták hangszerelését. A kezdetet azonban a Fantáziának nevezett és hamar népszerűvé vált film is a teremtésnek láttatta egysejtűekkel, vulkánokkal, ősállatokkal. A maga módján a Hamupipőke és a Hófehérke alkotója is megértett valamit a zene üzenetéből. 

2010. október 28. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Daniele Gatti és az Orchestre National de France 

Beethoven: VI. (F-dúr, „Pastorale") szimfónia, op. 68
Stravinsky: Tavaszi áldozat