„A zene az örökkévalóság előlege…”

Nagyon találó az a kijelentés, amelyet mestere, Farkas Ferenc mondott Önnek: „Az eget szinte lehetetlen kifesteni, de az a jó, hogy Te mégis megpróbálod!”

A tőle kapott tudást magamban hordozom most is. Sokszor úgy érzem, Farkas tanár úr ott ül mellettem a zongoránál. Amikor a számítógépen – hiszen haladva a világgal, én is azon komponálok – újra játszom készülő műveimet, ha nincs minden rendben, helyette én tolom le magam. Az egyik legnehezebb növendéke lehettem, nem nagyon voltam ugyanis tanítható, többen sokáig „ösztönös zeneszerzőnek” csúfoltak, ő mégis mindig szeretettel igyekezett segíteni a pályámat. Farkas Ferenc nagyjaink közé tartozik, akárcsak Kodály, akit én magyar szentnek tartok, s aki emberileg is nagy példaképem. Amikor tanítani kezdtem, igyekeztem mindazt, amit mestereimtől kaptam, továbbadni a fiataloknak.

Szokolay Sándor

Növendékeitől pedig ma sem azt kérdezi meg, hogy ki mit írt, hová jutott a pályán, hanem azt, hogy a helyükön vannak-e.

Mert ez a legfontosabb. Ha valaki megtalálja a maga helyét, s el tud számolni az általa kapott talentummal, akkor valószínűleg elégedett ember is. S nemcsak növendékeimet, a gyerekeimet is erre biztattam, hiszen őket is a saját műveimnek tekintem… Rám is az jellemző, hogy sosem akartam az első sorban állni, nem vágytam arra, hogy vezető legyek. Életem során számos állást felkínáltak nekem, de ellen tudtam állni a kísértésnek. Nem tudom ugyanis elviselni, ha nem szeretnek, s általában a nagy intézmények vezetőinek óhatatlanul sok az ellenlábasa, utálója. Én Dávid-alkat vagyok, aki a maga módján, parittyával jobban tud lövöldözni… Tényleg nem érdekelt, és ma sem foglalkoztat, hogy ki előtt vagy ki mögött vagyok. A tehetségünket kölcsönbe kaptuk, s nem mutogatásra vagy dicsekedésre való. Számomra a legfontosabb az, hogy Istennek, a hazának, a szeretteimnek és magamnak megfeleljek.

Önre mindig, ma is az a jellemző, hogy elégedetten éli az életét, még a betegség, a megpróbáltatások sem szegték kedvét, s most is ifjonti lelkesedéssel dolgozik.

Hálaadó és örök optimista vagyok, de ha nem lennék ilyen, akkor is erre törekednék. Az élet ugyanis mozgás és elevenség. S azt, hogy ma is fiatalos vagyok, édesapám génjeinek köszönhetem, ő volt ilyen alkat, s annyira hasonlítok rá, hogy ma már a tükörképemet nézve sokszor őt látom magam előtt. Azt azért időnként be kell látnom, hogy annyit vállalnom és teljesítenem, mint korábban, már nem lehet. Most nincsenek határidők, a művek kedvükre kiforrhatják magukat. A mindennapjaim pedig egyre több tűnődéssel vannak tele.

Szokolay Sándor

Ahogy a Soproni-sétáló-könyvecskéjében írja: „múlik a jövőnk, s minden visszahozhatatlan.”

Amikor tizenkét esztendővel ezelőtt itt hagytam Budapestet, ezt az imádott átokvárost, és Sopronba költöztem, az egyik fő célom az volt, hogy kifésüljem az életművemet. Úgy érzem, nem szabad semmit rendezetlenül hagyni. S most azt tapasztalom, hogy egyre több és még több idő kellene. Visszatekintve a pályámra, azt kell mondjam, nem bántam meg semmit. Amikor elkezdtem Békéstarhosra járni, néhány hét alatt tanultam meg – hallás után – az első zongoraiskolát. Utána a tanáraim azt mondták, írjak magamnak etűdöket, ujjgyakorlatokat. S ekkor hirtelen rám szakadt felülről valami erő, és elkezdtem gyerekdarabokat komponálni – száz-százötven karakterdarabot írtam. Sok évvel később Farkas tanár úr azt mondta, ezek kész művek, kár lenne hozzájuk nyúlni. Néha úgy érzem, még mindig azt variálom, amit gyerekkoromban kezdtem… Életem első felében kilőtt puskagolyó voltam, egy száguldó fémdarab, amely menetközben nem tudja vizsgálni magát. Szakmailag pedig Bartók és Kodály műveivel előbb ismerkedtem meg, mint a klasszikus nagy zeneszerzőkkel. Ezek a darabok „karakterábécé”-ként szolgáltak számomra, hiszen kompozícióikban benne volt a magyar lélek is… Bartók Bélát a legnagyobb forradalmárnak tartom, aki hatalmas takarítást végzett a zenei világban. Ezért volt nagyon nagy élmény, amikor átvehettem a Bartók-Pásztory-díjat. Ma is arra vágyom, amire régen: hogy a zenetörténet egésze a fejemben legyen… S persze ehhez a nagy egészhez szeretnék valami kicsit én is hozzátenni. Attól a nézettől pedig már rég eltávolodtam, mely szerint az új művek nóvum-készlete egyben életképességük kritériuma is.

Önre az is jellemző volt, hogy sohasem csatlakozott irányzatokhoz, zeneszerző-csoportosulásokhoz; szakadatlanul egyéni útját kereste.

Korábban sokat kísérleteztem, s tanárként a fiatalokat is erre biztattam. A Hamlet című operám, amelyen a legtovább dolgoztam – hat esztendőn át írtam –, dodekafon zene lett. Kompozícióimban a tizenkét hangot pillanatok alatt elhasználom, már az expozícióban elmozdulok plusz vagy mínusz kvintirányba, aszerint, ahogy a zene kívánja. Nálam a hangok rendszerét nagyon erős törvények uralják. Maximalista és nagyon igényes vagyok. S amikor elkészül egy darab, akkor minden jegyzetet, zeneszerzői vázlatot megsemmisítek, mert nem az a lényeg, hogy mit hogyan talál ki az ember – a stílus, a forma fontos. A hangrendszer magánügy. A mű hangzóélmény, ez a legfontosabb a zenében. Amikor arról kérdeznek, hogy miért nem kísérletezem, hiszen a számítógéppel könnyedén megtehetném, az válaszolom, nincs rá időm, ehhez túl rövid az életem. Úgy vélem, az a kötelességem, hogy járjam a magam útját, s akadnak is újabb és újabb ösvényeim.

Egy- és a kétszólamú műveket akarok írni, s vékonyabb, latinosabb hangzást szeretnék elérni. A zenében ugyanis nem lehet minden nehézkes.

Korábban említette, hogy van egy újabb opera-ötlete, amelynek témáját évekig kereste.

Egy búcsúzó darab, egy hattyúdal megírására gondolok. Ki merem mondani ezt a szót, mert nem félek a haláltól. Annyi mindenen keresztülmentem már; ráadásul úgy érzem, ha még húsz évig élnék, akkor is lenne mondanivalóm. Egy alkotóművész ugyanis sosem megy nyugdíjba. Visszatérve az operához, ennek a darabnak a központi témája a férfi megváltó szerelme lenne. Ezen a témán, amelyre egy Bergengruen-novellában leltem (a címe: Das Netz – A háló), évek óta gondolkodom. Megkomponálását kicsit életcélomnak is tekintem. Végre megfelelő alapanyagra találtam. Az eltelt évtizedekben a zene mellett az irodalom vált legfontosabb részévé az életemnek. A téma világi, de segítségével elmondhatónak vélem érzelmeimet, ideáimat, az önfeláldozástól nem szabaduló eszméimet, a közhelyszerű igazságokat mellőző vágyaimat. S főleg azt, hogy igazán az szeret, aki megbocsátani is képes! Ezzel az operával kiénekelhetném magamból a legszemélyesebb titkaimat, s nem akarom sokáig a hátamon cipelni. Most egyre inkább örömteli zenét akarok írni, mert a világban annyira kevés a boldogság. Elég a tragédiákból, igent kell mondani az életre. S bár a magánéletem nagyon elégedett és boldog, nagyon nem tetszik, amit a körülöttünk lévő világban látok.

Szokolay Sándor (Fotó/Forrás: Felvégi Andrea)

Számos születésnapi koncert, köszöntés vár most Önre. Szereti az ünneplést?

Kicsit most sok a rendezvény, és az örömben is el lehet fáradni. Egyébként is úgy vélem, én háromszor születtem. Testi valómban Kunágotán láttam meg a napvilágot, Békéstarhos a zenei világrajövetelem színhelye, lélekben, hitemben pedig Orosházán születtem újjá. Az életemet tekintve szerencsésnek mondhatom magam, hiszen Németh Lászlóval vallom én is: „A lélek mosdóvize a zene.” Nekem pedig van még egy sejtésem, amely szerint az örökkévalóság előlege a zene…