„Zeneszerzőnek lenni nem foglalkozás. Ez olyan, mint ha valaki azt mondja: »kritikus vagyok«.
A zenét nem lehet »feldarabolni«. Én muzsikus vagyok.
És ha valaki muzsikus, lehet, hogy komponálásra érez vágyat, lehet, hogy írni vagy beszélni akar a zenéről, vagy előadni akarja a zenét. (…) Annakidején én soha nem gondolkodtam azon, hogy zeneszerző leszek-e vagy zongoraművész. Órákat töltöttem a hangszer mellett, de megpróbálkoztam a komponálással is. A zenével mint összességgel foglalkoztam” – olvashatók Luciano Berio gondolatai Varga Bálint András interjúkötetében, amely 1981-ben jelent meg, a zeneszerző budapesti koncertje alkalmából, és a kezdetektől, családja történetétől tárgyalja Berio pályáját.
Luciano Berio 1925. október 24-én született az észak-olasz Onegliában. Családjában több generációra visszamenőleg muzsikusok voltak, ő maga is édesapjától kezdett zongorázni tanulni. A második világháborúban súlyos kézsérülést szenvedett, így nem tanulhatott zongoraművésznek, habár énekeseket kísérni vagy saját műveit játszani később is fellépett zongoristaként. A milánói konzervatóriumban zeneszerzést és vezénylést tanult, Amerikában pedig részt vett Luigi Dallapiccola kurzusain, aki mellett fokozottan érdeklődni kezdett a szeriális zene iránt. Pályája szempontjából is fontos hatású esemény volt, amikor megismerkedett az énekesnő Cathy Berberiannal, aki nemcsak tizennégy éven át volt a felesége, de számos művét ihlette.
1954-ben vett részt először a kortárs zene egyik fő találkozási pontjának számító darmstadti nyári kurzusokon, ahol az elektronikus zene felé fordult az érdeklődése. Bruno Madernával megalapították Olaszország első, az ilyen típusú zenei megoldások számára létrehozott stúdióját. A hatvanas években főként Amerikában tanított, növendékei közül olyan neves zeneszerzők kerültek ki, mint Louis Andriessen vagy Steve Reich. 1972-ben tért vissza Európába, és az elsők között csatlakozott Pierre Boulez akusztikai kutatóintézetéhez, az IRCAM-hoz. A nyolcvanas évektől kezdve hírneve egyre növekedett, számos ország elismerésében részesült, és egészen 2003-ban bekövetkezett haláláig aktív alkotó maradt.
Beriót alighanem legtöbben a Sequenza-sorozatról ismerik, amelynek minden darabja egy-egy hangszer (illetve a harmadik esetében az emberi hang) teljes kifejezési tartományát járja be, lényegében lehetőségeinek határait feszegeti. A zeneszerző pályáján a vokális műveknek különösen fontos szerep jutott. Ő maga erről így nyilatkozott: „A zenei felfedezések gyakran a vokális zenében jelentkeznek. Gondoljon csak a Pierrot lunaire-re, amiről a napokban beszéltünk, vagy Webern darabjaira. A régi polifóniában is éppen a vokális zenében találjuk a legbonyolultabb sokszólamú konstrukciókat.
Mindezt megkönnyíti a szó jelenléte, mert az ad fogódzót az új területre merészkedő komponistának: biztosítja a zenei folyamat legalább egyik aspektusának az értelmét.
Másrészről az emberi hang minden körülmények között jelentéssel bír, utal valamire.”
Fontosabb alkotásai közül mindenképpen ki kell emelni a Cathy Berberiannak írt Folk Songs című népdalfeldolgozás-gyűjteményt. Thema című elektroakusztikus kompozíciójának alapját az a hangfelvétel adta, amelyen az énekesnő James Joyce Ulyssesét olvassa fel, míg a Visage című, szintén nagy hatású kompozícióban Berberian egy felvételét vágta részekre, és rendezte újra. O King című, Martin Luther King előtt tisztelgő művének átdolgozásával hozta létre a New York-i Filharmonikusok felkérésére írt darabját, a Sinfoniát, amelyben nyolc énekes is szerepel. Meghatározó jelentőségű alkotása még az énekesekre, hangszerekre és hangfelvételre írt Laborintus II, amelyért Prix Italia díjban részesült. Művészetelméleti felfogására nagy hatással volt életre szóló barátsága Umberto Ecóval.
Luciano Berio nemcsak saját művei megalkotása során fordult a hagyományhoz, hanem más szerzők műveinek rekonstruálásában is fontos munkát végzett. A legismertebb példa a Turandot, amelyhez az addig jóformán kizárólagosan játszott Franco Alfano-féle befejezés helyett Puccini fennmaradt vázlatai alapján új finálét komponált (ezt a művét a magyar közönség is ismerheti, hiszen jelenleg is játssza a Magyar Állami Operaház). De Berio kiegészítette és befejezte Schubert 10. szimfóniáját a zeneszerző vázlatai és más művei alapján, és felsorolni is hosszú lenne mindazokat a szerzőket, akiknek valamely művéből átiratot készített (Monteverdi, Bach, Mozart, Brahms, Mahler, hogy néhányat mégis említsünk).
Fejléckép: Luciano Berio (forrás: BMC)
hírlevél
