A Weyhnachtman volt az a rém, akivel a gyermekeket jótettekre, jó viselkedésre próbálták rávenni, ezért is írja Johann Heinrich Zedler Lipcsében kiadott nagyszabású Groβes Universal Lexiconjában, hogy ez az alak "a szégyenteljes bolondság megtestesítője, mely nem hogy közelebb vinné a gyermekeket Isten igéjéhez, inkább eltávolítja őket tőle". Azt viszont, hogy a családtagok megajándékozzák, meglepjék egymást, Zedler támogatja.

A karácsony – Lipcsében is – a legbensőségesebb, a leginkább a családhoz köthető ünnep. Előfordul, hogy az ajándék nem más, mint zene. Ajándék volt a Tamás-iskola diákjainak a karácsonyi kantáta-előadás: a diákok hosszasan, hat héten át készültek a tél legemlékezetesebb napjára. Nagy gonddal készítették elő a füzeteket, melyekbe a szólamaikat feljegyezték. Verseny alakult ki a tanulók közt, ki tudja a füzetét a legszebben, a legcirkalmasabb ornamentikával díszíteni. Az előadásra az iskola különtermében készülhettek fel, csembalók mellett. Némelyik nebuló hatalmas gyertyákat kapott, ezt feltartva haladt a menet élén, amely délután négykor, valamivel alkonyat előtt indult el az osztálytermekből a Tamás-templom felé, ahol ekkor már gyertyák tucatjai égtek. Tudhatjuk a korabeli leírásokból, hogy az 1720-as években majdnem minden karácsony fehér lehetett, a hó ropogott a csöndesen diskuráló, izgatott tanulók lába alatt.

A Magnificat is eredetileg a karácsonyi ünnepkörre íródott, de keletkezése után tíz évvel Bach kihúzta belőle azokat a részeket, amelyek csak a karácsonyi ünnepkörhöz kötik, arra törekedvén, hogy egy minden ünnepen eljátszható, emelkedett zenét faragjon belőle. E műve, a János passió és a tökéletesen szimmetrikus 63. kantáta követeli meg a legnagyobb előadói apparátust. Ez utóbbi nagyszerű kantáta, amelyet Bach egyik legtermékenyebb – és legfontosabb – évében, 1723-ban írt át, eredetileg 1715-ben a Reformáció Ünnepére íródott Weimarban, s mi sem mutatja jobban, hogy a szerző mennyire sokra tartotta művét, mint az, hogy éppen ezt dolgozta át az első lipcsei karácsonya első estéjére.

Elképzelhetjük a szólamokat kézbe kapó tanítványok álmélkodását, és elfogódottságát. Valószínűleg mindannyian tudták: új tanáruk – aki megrendszabályozta őket, hiszen pénzbüntetéssel sújtotta a későket és a hamisan éneklőket – felülmúlhatatlanul nagyszerű és nagyszabású és valóban az egekig emelkedő művet alkotott. Szólamvezetés szempontjából Bach legbonyolultabb műve a 63. kantáta, míg a legnagyobb a Magnificat: a h-moll mise előtt ez az egyetlen Bach-darab, ami öt énekesre íródott. Ha volt is bármelyik diáknak kétsége afelől, hogy a legnagyszerűbb német zeneszerzőt kapta meg a templom 1723-ban, ez a kétség – minden valószínűség szerint – János napján eloszlott. A hóban csöndesen vonuló nebulók pontosan tudták már, hogy ennél nagyszerűbb ajándékot biztosan nem kaphattak volna azon a napon.

A karácsony után jutott egy kis idő a pihenésre is. Ebben a könnyű időszakban, amikor ropogott a tűz a konyhákban és a kandallókban, vehette elő Johann Sebastian kedves éremgyűjteményét. Elégedetten dőlhetett hátra, és úgy hisszük kibontott egy üveget kedvenc rajnaijából is. Talán felidézte Zedler gondolatát, egyetértve vele: "muzsika minden, ami rendet, harmóniát teremt".

(2008. december 22. 19:30 - Művészetek Palotája - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem (Budapest) - Karácsony: Bach ünnepi kantátái és Magnificat - Purcell Kórus, Orfeo Zenekar (korabeli hangszereken), Bach: Sehet, welch eine Liebe hat uns der Vater erzeiget, BWV 64; Christen, ätzet diesen Tag, BWV 63; Christum wir sollen loben schon, BWV 121; Magnificat, BWV 243, km.: Zádori Mária (szoprán), Németh Judit (alt), Julien Podger (tenor), Raimund Nolte (basszus), vez.: Vashegyi György)