BubnoTamas-161227.jpeg (Fotó/Forrás: ODPictures Art Studio)
Milyen célokkal, elvárásokkal hozta létre 2002-ben a Szent Efrém Férfikart?
2002. május 3-áig meg sem fordult a fejemben, hogy férfikart kellene alapítanom. Kitöltötte az életemet a Budapesti Énekes Iskola, ahol tanítottam, közben doktori képzést végeztem, és ehhez görögkatolikus dallamokat gyűjtöttem Kárpátalján. Itt került a kezembe egy kézirat, a mi egyházunk jeles pap-komponistájának, Boksay Jánosnak a férfikari liturgiája. Ennek a felvételéhez szerveztem egy csapatot, a Tomkins Énekegyüttesből hívtam embereket, ahol alapító tag voltam, illetve bekapcsolódtak a már felnőtt tanítványok, így a saját fiaim is – akkor még csak az idősebbik.
A Szent Efrém Férfikar az Énekes Iskola szellemiségét vette át, szintén egy kísérletező, elsősorban régi- és kortárs zenével foglalkozó szellemi műhely lett.
Meséltem pár embernek erről a munkáról, és az akkor induló Zempléni Művészeti Napok vezetői, Rolla János és Merényi Judit meghívtak minket a fesztiválra. Egy csepeli papbarátom javaslatára vettük fel a nevünket. A legtöbben nem tudják, ki volt Szent Efrém, mi, görögkatolikusok viszont minden nagyböjtben elmondjuk az imádságát (ami mindenkinek hasznos lenne, mert arról szól, milyen tulajdonságoknak kell megmaradniuk az emberben, és melyeknek nem). A CD-nek aztán sikere lett, így felkerültünk a bizánci zene térképére.
Más országokban csodálkoztak is, hogy Magyarországon létrejött egy ilyen együttes, de ennek az az oka, hogy nálunk is van bizánci hagyomány.
Az 1911-es népszámláláskor az ország egynegyede ezt a rítust követte, tehát görögkatolikus vagy ortodox volt, aztán persze a határok átrendezésének következtében csökkent az arányuk. Ma a legoptimistább becslések szerint is háromszázezer bizánci szertartású ember él Magyarországon.
Mennyire képes ez a zene az eredeti környezetétől, a templomtól, a liturgiától függetlenül is működni?
Aki istentiszteleten énekel ilyen zenét, arra a szolgálattevő kifejezést használjuk, ahogy a papra, a kántorra vagy a diakónusra.
A bizánci egyház a kezdetektől hangsúlyosan kijelenti, hogy a nép imádkozni megy a templomba, nem énekelni.
Ez egy fontos különbség nyugat és kelet egyháza között. Egy barátom, a Moszkvai Pátriárkátus karnagya ennek kapcsán azt mondta: „Lehet énekelni a szertartáson: szerdán és pénteken van a próba!” Ha csak úgy beesik valaki vasárnap, akkor nem, az istentisztelet mégis csak komoly dolog. Ilyen szempontból tehát olyan, mintha a liturgikus zene koncertszerűen hangozna el. Ugyanakkor vannak a Szent Efrémnek olyan rajongói, akik kérdezgetik, mikor lépünk majd fel a Müpában, a Zeneakadémián, a BMC-ben. És amikor azt válaszolom, hogy lesznek majd ott is koncertjeink, de előtte a Bazilikában és a Belvárosi plébániatemplomban,
közlik, hogy ők templomba nem lépnek be.
Közben pedig szeretik a zenét, amit képviselünk, azzal együtt is, hogy nagyrészt szakrális darabokat éneklünk. Létrejött tehát egy szakadék a liturgikus zene és a koncertek között, amit igazából mi is erősítünk, hiszen koncerteken adjuk elő ezt a fajta muzsikát. De játsszunk csak el az idővel! Ha valaki közölné Mozarttal, hogy a c-moll mise a Müpában lesz hallható, nevetne rajta. Minek, hiszen nem azért írta!
Közben pedig templomokban is rendeznek koncerteket, tehát a szembenállás a másik oldalról is kezd elmosódni.
Nehéz ügy. Templomban jó énekelni. Koncertteremben sokkal nehezebb előadni az ortodox zenét, persze lehet törekedni rá, hogy a technika csodáinak segítségével megteremtsük a megfelelő miliőt. Most a Magyar Zene Háza egyik első koncertjét adtuk a Doros együttessel, gyönyörű ikonokat vetítettünk ki, próbáltunk olyan környezetet teremteni, mintha nem a Városligetben ülnénk, üvegfalak között, hanem Moszkvában, a Vaszilij Blazsennij-székesegyházban, ahol ők szolgálnak. De azért ők is érezték, hogy ez egy művi dolog. Viszont az ortodox templomokban nem is mindig engednek hangversenyeket rendezni. Az újabbakat már úgy építik, hogy
az altemplomban van egy koncertterem, mert a templomba imádkozni, istentiszteletre járnak az emberek.
Például voltunk Tiranában, ahol az új katedrális alatt egy háromszáz főt befogadó terem található, oda hívják meg az együtteseket. Mikor ott voltunk, az első sorban ült az összes pópa, mert ők büszkék a székesegyház zenei életére. Magyarországon a két funkció már összemosódott, úgy használjuk, béreljük ki a templomokat, mint a koncerttermeket, az emberek pedig megveszik a jegyeket. Nekem nincs jogom tiltakozni, hiszen részben ebből élek, és sokan szeretik a templomi koncerteket.
Hogyan szélesedett ki a repertoárjuk, minek köszönhető, hogy nem csak bizánci egyházi zenét énekelnek?
A Szent Efrém tagjai mindig is nagyon nyitottak voltak mindenféle zenére. Mi muzsikálni szeretünk együtt. Jeney Zoltánnal sokat beszélgettünk arról, milyen félelmetesen sok mindent köszönhetünk az elektronikus zenének.
Én a Zeneakadémia után sok évig dolgoztam a Magyar Rádió könnyűzenei szerkesztőjeként, de akkoriban még lenézték az embert, ha eltávolodott a klasszikusoktól.
Felrótták, hogy aki Liszt Ferenc nyomdokán jár, és a 27. rapszódiát kellene megírnia, miért hallgat Illést, Omegát, meg Presser Gábort, aki elhagyta a pályát, és ahelyett, hogy gyakorolt volna, inkább sztár lett – és kiváló előadó. A különböző irányzatok még sokkal élesebben szemben álltak egymással, amit a klasszikus zenei élet gerjesztett. Szerencsére ez a hozzáállás már kezd elmúlni, hiszen a zenetörténet során a dallamok szabadon vándoroltak az arisztokratikus kultúra és például a kocsma, tehát a szórakoztatás egyéb helyszínei között. Czidra László, aki a világ egyik legjobb blockflöte-játékosa volt, mint egy zenei detektív, kutatta ezeket a búvópatakszerűen haladó dallamokat.
Szerintem kétféle zene létezik: a szakrális, Istennek szóló, és a nem szakrális, ami a mi életünkkel foglalkozik.
A görögkatolikus zenei repertoár hihetetlenül gazdag, a mai körülmények között pedig igen nehéz megőrizni, hiszen rendkívüli mértékben lecsökkent a templomban töltött idő. Az egész világon így van, keletebbre is, még ha nem is annyira, mint nálunk. Régen az emberek nem csak vasárnap jártak el, hiszen nem is tudtak máshova menni, legfeljebb a kocsmába. Négyéves voltam, amikor a faluba bevezették a villanyt, az még teljesen más idő volt. Nyíregyházán képzem a görögkatolikus kántorokat, és mindenféle praktikát ki kell találni, hogyan lehet mégis továbbadni ezt az örökséget.
Szent Efrém Férfikar (Fotó/Forrás: Orbán Domonkos / ODPictures Art Studio)
Az egyházi és a könnyűzene mellett klasszikus zene is szerepel a repertoárjukon. A tagoktól tehát elsősorban nyitottságot várnak?
A fiaim mindig is nagyon sokféle zenével foglalkoztak, mindenevők vagyunk. Mikor Lőrinc elkezdett live loopinggal foglalkozni, ezzel a technikával adtunk elő egy régi bizánci himnuszt. Márk pedig tíz évig volt az Anna and the Barbies együttes dobosa, néha az ő koncertjeikre is eljártam, és láttam, hogyan dolgoznak.
A rockzenekar gyakorlatilag egy kamaraegyüttes.
Akkor is, ha más zenei értékek állnak a középpontban, például a rockegyüttesekben nagyon fontos a szöveg. A Szent Efrémnek mostanra négy arca lett: egyfelől éneklünk bizánci zenét, aztán nagyjából hét évvel a megalakulásunk után kezdtünk el magyar klasszikus zenével foglalkozni. Ebben szintén egy véletlen játszott szerepet, egyszer csak felhívott valaki, és megkérdezte, tudok-e arról, hogy Liszt Ferenc írt egy ószláv nyelvű művet. Megnéztem az összkiadásban, és tényleg, de akkor már keresgéltem egyéb érdekességeket is, és kiderült, hogy Lisztnek több mint hatvan műve készült férfikarra! Akkor kezdtünk a magyar szerzőkkel foglalkozni, mivel
ők hárman – Liszt, Kodály és Bartók – a férfikari irodalom egyik csúcsát jelentik.
Érdekes, hogy sok szerzőt nem is érintett meg ez a hangzás, hiszen nagyon szűk tartományban mozog, a női/gyerek oktáv nélkül. Már ha nem kontratenorokkal éneklünk, de a mi, közép-európai hagyományunkra az jóval kevésbé jellemző, mint a nyugatira, például Angliára. A harmadik területünk a kortárs zene, már sok művet írtak kifejezetten nekünk a szerzők, ami örömmel és büszkeséggel tölt el, de nagy felelősséget is jelent. A negyedik pedig a könnyűzene.
Miért alakult úgy, hogy elkezdtek humoros felvételeket is készíteni?
A pandémia vezetett ide, minket is súlyosan érintett a helyzet, de szerencsére hamar átestünk a betegségen, és mindenki meggyógyult. Ezután kezdtünk el írogatni, mert az ember egészségéhez az is szükséges, hogy mosolyogjon a lelke. Egy régi Fonográf-számból lett a Pandémia, aztán jött a nőnapi videó, a Vakcina, a Pandem News. Ez utóbbi a legkevésbé népszerű, mert feltettem benne a kérdést: ha már nincsenek korlátozások, megint lohol a világ, és füst van, akkor a tüdő csak két rossz közül választhat, covid vagy légszennyezés? Az emberek nem annyira szeretik az ilyen kényes kérdéseket, miközben a legtöbbeket azért foglalkoztatja, így a Szent Efrémben éneklő nyolc embert is.
Mennyiben igényel más technikát, egyéb képességeket ezt a sokféle stílust megszólaltatni?
Könnyűzenét nagyon nehéz énekelni, bármit is gondolnak az emberek, sokat kell csiszolni rajta. Nem véletlen, hogy a rockegyüttesek annyi időt töltenek együtt, nem csak a szünetben elfogyasztott fröccs és cigaretta miatt. Az eszközök ugyanis jó értelemben véve primitívek, tehát ősiek. A tiszta forrás, ahogy Bartók mondta.
Létezik néhány hang, ami körülvesz minket, a klasszikus zenét pedig az izgatja, hogy ebből minél különlegesebb, akár nyakatekert dolgokat hozzon ki.
Sok ember azonban nem ezt várja a zenétől. Dargay Marcell mondta, hogy a popzene nem lép ki a funkcionalitás köréből. Én a Zeneakadémián azt tanultam, hogy az a jó zene, amit a fül igenel, tehát a muzsika nem tűri az okoskodást. Nem azért jött létre, hogy koncertek legyenek, vagy az istentiszteleteken énekeljék, hanem az ember saját lelki igényeit kell szolgálnia. Elég megnézni a gyerekeket, akiket tanítok, őket nem az érdekli, mi történik a Müpában, hanem énekelni szeretnének.
A legnagyobb gond, hogy a zene mint tevékenység sok embernek kimaradt az életéből.
A zenehallgatás vette át a helyét. A tehetségesek persze megpróbálják utánozni a nagy előadókat, de a kevésbé tehetségesnek is szüksége lenne rá, hogy csinálja, hogy énekeljen. A hibás neveléssel sokat lehet rontani a helyzeten, amikor valakinek azt mondják, ne zenélj, úgyse megy neked, menj inkább focizni. Ezzel az illető számára egy ajtót bezárnak. Megölték a zenei lelkét. Nincs olyan botfülű gyerek, akivel nem lehet valamit kezdeni. Bátorítani kell őket, hogy a nehézségeik ellenére se hagyják abba, ne adják föl. Ha valaki zenél, a lelkét pallérozza, még ha szörnyű zenét művel is. Kamarazenélni pedig egy következő fokozat, ami fejleszti a kommunikációs készségeket. Erre rendkívül nagy szüksége van az embernek, például amikor a gyerekeit nevelgeti. A zene nagyon alkalmas, hogy rajta keresztül az élet komplexitását adjuk vissza.
Fejléckép: Bubnó Tamás (fotó/forrás: Orbán Domonkos / ODPictures Art Studio)
hírlevél
