Ezio Bosso
Tegnap elhunyt Ezio Bosso. Tudtuk, hogy előbb-utóbb eljön ez a nap: a sokak által szeretett olasz muzsikus – zeneszerző, zongoraművész és karmester (egyszerre végezte a három munkát, minduntalan találkoztatva a három szerepet, ahogy a nagyok) – mindössze 48 éves volt. 2011 óta azonban egy neurodegeneratív betegséggel küzdött, amely megtámadta az agyi idegsejtjeit. Az utóbbi években kerekesszékbe kényszerült, egyre kevésbé tudott artikulálni és fel kellett hagynia a zongorázással is.
Négyéves kora óta zongorázott, azok közé tartozott, akik először a populáris zenében tettek kirándulást: a Xico nevű bandából azért tették ki, mert – ahogy Bosso mondta viccelődve – „túl sok hangot játszott”. A konzervatórium nem feltétlenül volt az ő világa. Amikor karmesterséget tanult, a tanára ordított vele, ha valamit nem a szabályok szerint csinált.
Egyik nap belépett az órára egy férfi, és azt mondta a tanárnak: „Miért ordít? Szerintem egészen jól csinálja” – mutatott Bossóra. A férfi John Cage volt.
Tizenhat évesen már Európát járta, majd zeneszerzést és vezénylést tanult Bécsben. A kilencvenes években a világ legkülönbözőbb pontjain vezényelt és zongorázott, a kétezer-tízes években a Sonynál készített lemezeket. Különösen zongoristaként volt önkényes és egyéni hangú előadó. Lehet, hogy sok zenész a fejét fogja, ha a felvételeit hallja – a szabad rubatókat, az idioszinkratikus tempókat –, de az igazság az, hogy Ezio Bosso zenei elképzelései általában működtek. Akkor is, ha így játszott Bachot. Vagy ha az előírt tempónál jóval lassabban tolmácsolta Debussyt.
Írt négy szimfóniát (plusz egy ötödiket, egy kisszimfóniát), harmincnál is több concertót és koncertdarabot, négy operát, több film- és színházi zenét, szonátákat, triókat és öt vonósnégyest. Ha nem is schuberti vagy mozarti tempóban komponált, kifejezetten termékeny élet az övé az ezredfordulón, amikor már szerényebb zeneszerzői életművekről beszélhetünk. És bár sokan puffogtatják a frázist, de tényleg nem szorította magát műfaji keretek közé. Amikor rajongói az ő nevét írják a YouTube vagy a Spotify keresőmezőjébe – hogy meghallgassák a The 12th Room című nagylemezét –, nem sóhajtanak hozzá jelentőségteljesen, hogy „na, most hallgatok egy kis komolyzenét”. Ezio Bosso ugyanazt az olaszos, zeneközeli szenvedélyt kínálja a műveivel, amit Donizetti, Verdi vagy Puccini. És éppolyan felfokozott, mint a nagy elődök, miközben mintha a kortárs zenében szégyen lenne az érzelem. Pedig szív nélkül lehetetlen, még akkor is, ha az utóbbi száz évben sokan megpróbálták.
Mivel itthon kevésbé ismert, összeszedtem néhány olyan művét, amit érdemes meghallgatni.
Following a Bird (Unconditioned)
Egyik leghíresebb darabja a cím szerint madár útját követi az ablakpárkánytól az égboltig. Eredetileg szólózongoradarab, de az alábbi felvételen csellón és zongorán hallható. A 2016-os videó szerint Bosso életét már megnehezítette betegsége: egy magasított zongoraszéken kénytelen ülni, hogy könnyebben mozgassa kezeit.
2. szimfónia – Under The Trees’ Voices
Nem tagadhatja le, hogy Arvo Pärt és Philipp Glass köpönyegéből bújt ki Ezio Bosso második szimfóniája, amely legfontosabb aspektusában mégis eltér az észt és az amerikai minimalista elődöktől. Miközben Pärt és Glass a spiritualitásban és a letisztultságban, a meditatív létformában találja meg azt a felhajtóerőt, ami megtölti élettel a kompozíciót, ez az erő Bosso művében a csordultig telített eksztázis. Például az első, Adagio tételben, amely különösen euforikus hatású.
Music for Weather Elements
Bosso betegsége a 2010-es évek második felében egyre súlyosabbá vált, a zeneszerző úgy dolgozott egyre többet és többet. 2016-ban jelent meg első lemeze a Sonynál, 2017-ben pedig tíz (!) szerzői lemeze került a piacra. 2019 márciusában jelent meg a Music for Weather Elements című album, rajta a zongorára, hegedűkre, csellókra és énekre írt, természet inspirálta kompozícióval.
Six Breaths – Hat lélegzetvétel
A cím talán arra utal, hogy hat lélegzetvétel történik egy percben, ha az embernek tökéletes a vérnyomása, de lehet, hogy másban áll a számmisztika. Bosso 2017-es albumán hallható ez a félórás darab a szerző és a London Cellos előadásában. A hat előjátékból és főtételből álló sorozat írásakor a szerzőt valószínűleg az inspirálta, hogy a cselló az emberi hanghoz legközelebb álló hangszínű instrumentum.
II. vonósnégyes – Az éjszakák
Ezio Bosso különösen izgalmasat alkotott a vonósnégyes műfajában. Ahogy számos más zeneszerzőnél megfigyelhető – például Bartóknál –, ebben a műfajban kifejezetten merész, progresszív volt. Tizenöt éves kora óta rendszeresen koncertezett, kiváló kamarazenész volt. Ez mutatkozik meg a II. vonósnégyesében, amely Az éjszakák elnevezést kapta. Annak második tételét az afrikai, hűvös éjszakák bizsergető érzése járja át.
Valódi, hús-vér, karizmatikus figura volt, akit általában hatalmas mosollyal láttunk vezényelni a pulpituson, és átéléssel játszani a zongorán. Amikor utolsó interjújában az olasz Vanity Fair újságírója megkérdezte tőle, cserben hagyta-e valaha a zene, így felelt:
Ez olyan, mintha azt kérdezné: egy fa cserben hagyott téged? Vagy a napfény? Az ember képes csak cserben hagyni a másikat, és sokszor ez is részben a te hibád lehet. Végül csak a testem hagyhat cserben, nem engedi, hogy azt tegyem, amit akarok.
Ezio Bosso 48 éves volt.
hírlevél
