Csaknem teltház fogadta a zenekarral együtt színpadra lépő fiatal karmestert, Christian Schumannt a pécsi Kodály Központ kivételes akusztikájú hangversenytermében. A helyi közönség által jól ismert fiatalember „az est házigazdájaként" végig remekül és szerényen dirigált. A műsor első száma, Gershwin Egy amerikai Párizsban című műve tökéletesen alapozta meg az est hangulatát és színvonalát: újra rácsodálkozhattunk az élőzene mellbevágó, léleksimogató szépségére.
A zenekar kiváló bemutatkozása segített enyhíteni a néhol érezhető bizonytalanságot is: a Radics Gigiről hallható megosztó vélemények alapján érthető volt az énekesnő megjelenésekor óvatosan megelőlegezett taps. Az első néhány sor után azonban ki-ki hallása, hozzáértése vagy a hátán futkosó hideg miatt egészen biztos lehetett abban, hogy ez a lány valamit nagyon tud: énekelni. Hátradőlve, nyugodtan, mosolyogva hallgattuk Gershwin szívmelengető melódiáit, az egymásnak felelgető hangszereket Sosztakovics füstös jazz szvit-jében, majd a jól ismert, szenvedélyes Habanerát Bizet Carmenjéből. Egy ilyen este természetesen nem lett volna teljes a West Side Story nélkül: az első dal Serbán Attila musicalszínész előadásában csendült fel. A következő duettben a lágy, de határozott férfihang és Gigi kissé popos, ám minden stílusban helytálló hangja nagyon jól kiegészítette egymást; az énekesnőnek talán csak az „elvakkantott" szóvégeket (ezt a popzenében meghonosult, ám a kissé komolyabb vizeken néhol zavarónak tűnő stílusjegyet) lehetett hibaként felróni. Mindezek után az első részt lezáró Mambo nyers, de felszabadult rézfúvós- és dobszólamaival nagyszerű ellenpontként szolgált.
A szünetet követően Radics Gigi nagyobb szerepet kapott, és vele együtt saját együttese is (Rakonczai Viktor - zongora, Rácz Gergő - basszusgitár, Balogh László - ütőhangszerek) - szerencsére legtöbbször a szimfonikus zenekarral kiegészülve, így a hagyományos értelemben vett popzene - hiszen elhangzott a Titanic főcímdala és a Dreamgirls című film egyik ismert slágere is - olyan újfajta töltést kapott, amellyel az egyébként önmagukban is kiváló dalok még teljesebbek lettek. Még az Eurovíziós Dalfesztiválra írt Úgy fáj című, slágergyanús szerzemény elsöprő sikerében is lényeges szerepe volt a szimfonikus kíséretnek, amelyet a zenekar tagjai lenyűgöző alázattal és profizmussal vittek végig. A végtelen nyugalmat sugárzó, rövid Elgar-betét után egy Beyoncé-dal következett Gigi utolsó szóló produkciójaként, amelyben az énekesnő teljesítményét egyedül az érzelemkifejezés egysíkú volta, az állandó mosoly miatt érhette kifogás. Az est egyetlen gyenge pontja a Lionel Richie nevével fémjelzett Endless Love volt: bár mindkét fél a legjobb formáját hozta a duettben, Radics Gigi egyszerűen lesöpörte a színpadról Serbán Attilát.
A monumentális Hattyúk tava-finálé azonban feledtetett minden apró hibát, és a dübörgő, majd lassan a végzetes beteljesülésig fokozódó érzelemkitörés alatt bebizonyosodott, hogy a teremben mindannyian - akár a nézőtéren, akár a színpadon, akár párban, akár egyedül - szerelmesek vagyunk: a zene szerelmesei.