Kocsár Miklós (zeneszerző): Az egyetem alatt Farkas Ferenctől tanultam a legtöbbet, de Bárdos Lajostól kezdve Szőllősy Andrásig hosszú a sora azoknak az oktatóknak, akik nagy hatással voltak rám. Mivel főtárgyórára egyesével vagy kettesével jártunk, zeneszerző évfolyamtársaimmal tudtuk leginkább elmélyíteni a kapcsolatunkat. Nyomon követtük és megbíráltuk egymás munkáit, nemcsak a tanároktól, hanem egymástól is sokat tudtunk tanulni. Évfolyamtársaim közül talán Papp Lajos nevét tudnám kiemelni, akinek kevésbé ismert a neve itthon, ugyanis - mint sokan mások az osztályunkból - külföldön próbált szerencsét. Itt meg kell, említsem azt is, hogy jómagam 1959-ben végeztem a Zeneakadémián, és az aranydiplomát azért hatvankettes évfolyammal együtt kaptam meg, mert elfelejtettem kérvényezni az okiratot. Ezt végül feleségem pótolta és így én is átvehettem az idén.

A diplomamunkámnak egészen egyedi a története: hangszeres darabként egy kürtversenyt, vokálisnak pedig újgörög népköltés alapján Hegyi legények címmel komponáltam kantátát, aminek a bemutatója a Honvéd Együttes és Vass Lajos közreműködésével lett volna ötvenhatban. A forradalmi események azonban elsodorták az előadást, eddig mindössze egy rádiófelvétel készült belőle. A záróvizsgámra tehát egy hangfelvétellel érkeztem, az utolsó vizsgán így lediplomáztam. A zeneszerző-hallgatók általában kérnek még pár plusz évet a diplomamunkájuk elkészítéséhez, így az, hogy én ezt nem tettem, még ma sem megszokott dolog.

Az egyetem elvégzése után a színház felé orientálódtam. Sokáig a Madách Színház zenei vezetőjeként afféle mindenesként dolgoztam. Karmesterkedtem, zenét szereztem vagy épp zongorán kísértem a színészeket. Ezt követően a rádióhoz, a népzenei osztályhoz kerültem, majd a zenei főosztály helyettes vezetőjeként tulajdonképpen a nyugdíjba vonulásomig itt dolgoztam. Persze közben sokféle tevékenységet is folytattam: tanítottam és persze komponáltam is.

Hozzá kell tennem, mi, ötvenkilencben frissen végzett zeneszerzőkként szembesültünk a zeneszerzésben végbement változásokkal. Ezeket a hiányosságokat azonban hamar be tudtuk pótolni, hisz az egyetemen jól megtanították nekünk a szakmát és így nem volt gondunk az új áramlatok befogadásával. A mostani zeneszerző-generáció ebből a szempontból könnyebb helyzetbe van, mint mi voltunk, mert ők már az egyetemi évek alatt megtanulják azt, amit nekünk a tanulmányaink után kellett elsajátítanunk. Persze, nekik se könnyű...

Mező László (gordonkaművész): Egyetemi éveimből természetesen főtárgy-tanáromnak, Friss Antalnak köszönhetem a legtöbbet. Második atyámként tekintek rá, nála tanultam meg igazán, mit is jelent gordonkán játszani, és a diploma megszerzése után is nagy odafigyeléssel egyengette a karrierem alakulását. Nagy hálával tartozom ugyanakkor még a melléktárgyakért felelős tanáraimnak, Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és Ujfalussy József zenetörténészeknek, valamint kamaratanáraimnak, Weiner Leónak és Mihály Andrásnak, akik az egyetemi évek elején alapított kamaraegyüttesünk, a később Bartók nevét felvevő Komlós Vonósnégyest is patronálták egyben. Diáktársaim közül elsőként Devich Jánost, jelenlegi kollegámat és jó barátomat tudnám kiemelni. Ő volt az a zenésztársam, akivel minden zenei mozzanatot meg tudtuk közösen tárgyalni. Mindketten Friss Antal növendékeként tanultunk és egy évfolyamban is végeztünk, de ide tartoznak még Rozsnyai Tibor és Dobos Kálmán csellista-évfolyamtársaim és két kiváló orgonista, Kasznár József és Berényi István, akik zeneileg is igen nagy hatással voltak rám: ők hívták fel figyelmemet ugyanis Bach gazdag életművére és az interpretációim kialakításában is nagy segítségemre voltak. Utolsóként két zeneszerző-évfolyamtársamat Bozay Attilát és Papp Lajost szeretném kiemelni, akikkel kölcsönösen inspiráltunk egymást, és akik az egyetemi évek alatt több gordonkára írt művüket is nekem dedikálták.

A diplomahangversenyem a mai napig kitörölhetetlen emlékként él a fejemben, de sajnos nemcsak örömteli élmények miatt. A 1962-es moszkvai Csajkovszkij Verseny közben ért a sokkszerű hír, hogy édesapám elhunyt, míg én külföldön versenyeztem, a diplomakoncertemet pedig a versenyről frissen hazatérve kellett megtartanom. A hangverseny anyagát persze betéve tudtam, hiszen a műsor nagy részét a Moszkvában játszott anyag tette ki. A történtek ellenére végül össze tudtam szedni magam és szinte a kisujjamból kirázva játszottam el a műsorom. Hozzá kell tennem, a 1960-as években kirobbanó formában voltam, akkor álltam igazán a pályám csúcsán. A diploma megszerzése előtti évben második helyezést értem el a prágai Dvořák Versenyen, ami a magyar csellisták körében igen nagy elismerésnek számított. Ezt követte a már említett Csajkovszkij Verseny, ahonnan a negyedik díjat hoztam el. Rá egy évvel később pedig a budapesti Casals Versenyen már megosztott első helyet kaptam.

A versenygyőzelmeket szólista karrier követte, aminek végül egy baleset vetett véget. A kisujjam ugyanis megsérült és ezzel kérdésessé vált a folytatatás. Azonban zeneakadémista éveim alatt a kamarazenélést is rendkívül megkedveltem, így amikor 1975-ben Komlós Péterék visszahívtak az akkor már Bartók Vonósnégyes név alatt futó együttesükbe, a legnagyobb örömmel mondtam nekik igent.

A Zeneakadémián már jóval a vonósnégyes előtt elkezdtem a tanítást. A hivatalos kinevezést 1966-ban kaptam Kovács Dénes rektor úrtól, de óraadóként már az azt megelőző években is tanítottam ott. Szerencsés embernek érzem magam az életben, hogy szakmám mindhárom területét volt lehetőségem profi szinten művelni. Úgy gondolom viszont, hogy ez már manapság a csellisták felé, mint elvárás is megfogalmazódik. A művészeknek egyszerűen meg kell tanulniuk több lábon is állni, hogy biztosítani tudják maguknak a megélhetésüket. Ötven évvel ezelőtt ez még talán nem volt ennyire érvényben, a többoldalú képzettség azonban ma már szinte elengedhetetlen feltétele a csellisták boldogulásának is.

Dr. Pásztor Zsuzsa (zongoraművész-tanár, egyetemi oktató, Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Eötvös Loránd Tudományegyetem): A Zeneakadémián olyan szerencsés lehettem, hogy a legkiválóbb tanároktól tanulhattam. Micsoda kitüntetés volt, amikor főtárgy tanárom Kadosa Pál tizenkét növendéke mellé még fölvett tizenharmadiknak, pedig tanszakvezetőként nem lett volna köteles elvállalnia. Példakép volt ő számomra zenészként és emberként egyaránt. Magas kultúrát képviselt, kérlelhetetlen és tévedhetetlen zenei ízlése nem engedett olcsó megoldásokat, a zene iránti alázatos hűségre nevelt. Életre szóló útmutatást kaptam tőle. A másik nagy meghatározó egyéniség Gát József volt, aki alapjaiban megváltoztatta a hangszerhez való viszonyulásomat. Sok-sok régről hozott fizikai akadályt tudtam leküzdeni az ő segítségével. De említenem kell még Ujfalussy József, Kistétényi Melinda, Járdányi Pál, Mihály András nevét, akik mind kincses poggyásszal engedtek útra.

A zeneakadémiai idő muzsikus életem meghatározó élménye, nagyszerű indítás, útmutatás, szellemi iránytű volt mindvégig. Zeneakadémistának lenni afféle jótállás volt, szellemi garancia arra, hogy jó dolgot művelek, jó helyen vagyok. Később pedig időt álló tőke, amely folyvást kamatozik életemben. A Zeneakadémiához való kötődést erősítette maga a gyönyörű épület is, amelynek minden szögletéből nemes hagyomány áradt. Nagyszerű, hogy sokunk szeretett alma matere nemsokára régi fényében tündökölhet.

Pályám döntő fordulata a dr. Kovács Géza által vezetett zenei munkaképesség-gondozás kutató műhelyéhez való csatlakozásom volt. Fordulópontot jelentett mindenekelőtt személyes életemben, mert súlyos egészségi leromlásból segített kilábalnom. Másrészt szakmai vonatkozásban is meghatározó lépésnek bizonyult. Ettől kezdve ez lett a második hivatásom, melyet a zenéléssel együtt folytatok immár félszáz éve.

(A megkérdezettek nyilatkozatait abc rendben közöljük, Devich János, Földes Imre és Juhász Előd gondolatait itt olvashatják.)