Devich János (gordonkaművész): Ha visszaemlékezem tanáraimra, Friss Antal neve jut először eszembe, aki valamennyiünket megtanított jól csellózni. Sokat köszönhetek persze kiváló kamaratanáraimnak Mihály Andrásnak, Tátrai Vilmosnak és Sándor Frigyesnek is, emberileg ugyanakkor Kistétényi Melinda szolfézstanárunk volt rám a legnagyobb hatással. Diáktársaim közül Mező Lászlót, jelenlegi kollégámat tudnám kiemelni, aki rendkívüli csodagyerek volt. Az egyetemi évek alatt végig egymás mellett haladtunk, soha nem rivalizálva, hanem inspirálva egymást. Ez a barátság mind a mai napig tart és hadd büszkélkedjek el vele, hogy a Zeneakadémián immáron mindketten professor emeritusként tanítunk.

A Zeneakadémián eltöltött évek alatt hangszerem mellett a zeneirodalmat is itt ismertem és szerettem meg. A mai napig a legnagyobb örömmel emlékszem vissza a legendás második emeleti erkélysorra, ahova a diákok ingyen mehettek - és a jövőben is mehetnek - koncertet hallgatni. Diáktársaimmal gyakorlatilag minden esténket ott töltöttük. A diploma megszerzését követően a Sebestyén Ernő és általam alapított, 1970-től Kodály Vonósnégyes néven jegyzett együttes karrierjével és művészeti fejlődésével foglalkoztam leginkább. Karrierünk során, mint koncertező művészek gyakran visszatértünk az alma materhez, sőt, 1970-ben ott zajlott az a vonósnégyes verseny, aminek megnyerése az első, igazi kitörésünknek számított.

Amikor kiszálltam az együttesből, tanárként kerültem vissza a Zeneakadémiára. Az egyetemi ranglétrán fokozatosan haladva mára elértem azt, hogy idős korom ellenére nemcsak tanítok, hanem mint rektori tanácsadó is kiveszem a részem az egyetem vezetéséből. Az aranydiplomára a pályafutásom megkoronázásaként tekintek. Igaz, ez az okirat elsősorban az elismerése jele, egyben az idősödésnek is egy állomása. Az átadási ceremónia mindenesetre nagy ünnep volt számomra, már csak azért is, mert az esemény fénypontjaként unokám Devich Gergely csellózott - gyönyörűen.

Földes Imre (hab. egyetemi tanár): Legkedvesebb tanáraim közé tartozott Viski János, aki a zeneszerzésben volt mesterem. Már a legelső órán eldőlt, hogy ha képesek vagyunk teljesíteni a kívánságait, maradhatunk, ha nem, vehetjük a sátorfánkat. Minden órára vinnünk kellett két Bach-korált. Fejből! Hangról hangra emelkedve kromatikusan az összes hangnemben minden helyzetben elvárta a modulációkat. Szigorúan hét akkordba sűrítve! Óráról órára kérte, hogy készítsünk népdalfeldolgozásokat, alkalmanként legalább kettőt. És írjunk ún. szabad kompozíciót, újabbat és újabbat... Viskinek - többek közt - azt köszönöm, hogy megtanított dolgozni! Bárdos Lajos minden megnyilvánulásából kiderült, hogy a művészet és a tudomány egy tőből fakad. És szüntelenül gondolkodásra bírt. Elemzései közben rádöbbenhettünk, hogy mennyi titok rejtőzik a művekben. Nincs annál nagyobb gyönyörűség, mint megfejteni a titkokat! Szőllősy András zenetörténet-órái arról szóltak, hogy nem különül el a zeneművészet az irodalomtól, a vizuális kultúrától. A művészet egy és oszthatatlan. A nyelv tisztaságára pedig ügyeljünk... Ujfalussy József polihisztor volt. Ugyanolyan otthonosan mozgott az antik kultúrákban, mint minden korok művészetében, a filozófia, az esztétika világában. Bámultuk páratlan memóriáját. A görögül, latinul idézet passzusokat nem értettük, de személye iránytűnek jó volt. Nyitottaknak, kíváncsiaknak kell lennünk mindenre, amit az ember valaha megteremtett.

Ez a négy nagy egyéniség teljesen különbözött egymástól. Hogy miben hasonlítottak mégis egymáshoz? Abban, hogy különböztek egymástól! Igen, azt sugallták, hogy ne utánozni akarjunk másokat, hanem keressük és találjuk meg a saját hangunkat, haladjunk azon az úton, ami csakis miránk jellemző. A pedagógus ne a maga képére akarja formálni a hallgatóit, hanem segítse őket önmagukra találni. Óriási veszteség lett volna, ha elkerülöm a Zeneakadémián ezeket a kivételes személyiségeket.

A diploma megszerzését követően sorsdöntő volt az a tizennégy év, amelyet zenét oktató tanárként, a hajdani Iparművészeti Főiskolán tölthettem. A belső építészek, a formatervezők és a többiek olthatatlan kíváncsisága, rendkívül ösztönzőleg hatott rám. Hogy partnerük lehessek, beleástam magam az építészet, a művészetek történetébe. Ezeket az ismereteket aztán hasznosítottam a saját gyakorlatomban. Ha az "iparosok" így igénylik a zenét, igényeljék a társ-művészetet a zenészek is! Azóta kapom az óráimról kikerült világjáró hallgatóktól a visszajelzéseket, milyen örömet okoz ráismerni azokra a szépségekre, amelyekre egykor felhívtam a figyelmüket.

Hogy az ún. ismeretterjesztés, életem meghatározó része lett, sose tudtam Szőllősy Andrásnak érdemben megköszönni. Mert ő kért meg még a kezdet kezdetén arra, hogy folytassam a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat égisze alatt tartott addigi zenei sorozatait. És folytatom ma is, túl az ötvenedik cikluson. Már évekig vezettem az egyetemes zenetörténeti kurzusokat a Tanárképzőben, amikor ugyancsak Szőllősy átadta nekem, előbb a 20. század, majd mind a négy évfolyam zenetörténet-oktatását a Zeneakadémián. Hiába kérdeztem tőle: honnan gondolta, hogy követni tudom? - sose adott rá választ. Lehet ennél több útravalót kapni a mestereinktől?

Juhász Előd (zenetörténész): Nagy szerencsém volt, hiszen a Zeneakadémia Zenetudományi Tanszékén zseniális professzorok tanítottak. Közülük Szabolcsi Bencét és Bárdos Lajost emelném ki. Szabolcsi tanár úr művész volt, hihetetlen tudással, szuggesztív előadásmóddal megáldva. Óráira diploma után is visszajártam. Költői stílusa mindegyik növendékén mély nyomot hagyott. Bárdos tanár úr pedig a művek iránti elkötelezettség és alázat, alaposság és szeretet megtestesítője volt. A Budavári Te Deum első oldalait hetekig (!) boncolgattuk: mind közelebb érve, de meg-nem-fejtve - mert az lehetetlen - a Csodát... A Zeneakadémián eltöltött évek döntően befolyásolták pályám későbbi alakulását, hiszen aranyalapot kaptam, máig ható impulzusokat. És nemcsak elméletből, hanem gyakorlatból is, hiszen a zene aktív művelésére éppúgy "ráneveltek", mint az ismeretanyag alapos és körbeágyazott elsajátítására. És még valamire: a zene végtelen változatosságának örömteli felfedezésére. Sok minden megtanulható, de az csak kevéssé, hogy mindezt hogyan adhatjuk tovább, miképpen oszthatjuk meg zenei - és más művészeti - élményeinket másokkal, sokakkal: szóban, írásban, rádióban, televízióban. Nos, ezt a szemléletet és átadás módot "kínálták" a jeles professzorok!

Miután elvégeztem a Zeneakadémiát, azt a ritka adomány kaptam a sorstól, hogy mindig azzal foglalkozhattam, amit szeretek, amit elsajátítottam, ami hivatás - és nem munka, sokkal inkább még hobbi is! Ez pedig a zene átadása, megosztása, ha úgy tetszik: népszerűsítése. Majd tizenkilenc évig dolgoztam a Rádióban, huszonegy évig a televízióban, különböző zenei műsorok létrehozásán. Nyugdíjazás után ugyanezt folytattam a Szépművészeti Múzeumban, tavaly óta pedig - jelenleg is - a Katolikus Rádióban. Igyekszem hidat építeni a művek és a befogadók közé. Mégpedig műfajkorlátokra tekintet nélkül - mindennel, amit értéknek, érdekesnek vélek. Büszkén vallom magam zenehíd-építőnek! Hiszem, hogy néhai professzoraim ott fenn valahol örömmel nyugtázzák, hogy művük esetemben is tovább él, újabb távlatokat nyitva.

(A megkérdezettek nyilatkozatait abc rendben közöljük, Kocsár Miklós, Mező László és Dr. Pásztor Zsuzsa gondolatait holnap, szeptember 30-án tesszük közzé.)