A Nemzeti Filharmonikusok idei operaprogramjában két jól ismert mű mellett egy ritkaság szerepel. Miért éppen Lalo Ys királya című darabjára esett a választás?
Ez egy hosszú történet folytatása: 2011-ben a Müpában a Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral előadtuk Rameau Hippolyte et Aricie című alkotását, amely az egyetemes operatörténet rendkívül fontos darabja, de sajnos méltatlanul keveset játsszák. (Utána nem sokkal később előadásunkban az Operaházban is színre került.) Egy fiatal francia zenetudós, Benoît Dratwicki, a Versailles-i Barokk Zenei Központ művészeti vezetője egy ismerős révén tudomást szerzett róla, és személyesen meghallgatta a 2011-es koncertet a Müpában. Érdekesség, hogy az ő ikertestvére, Alexandre Dratwicki szintén zenetudós, egy Velencében működő francia magánalapítvány, a Palazzetto Bru Zane művészeti vezetője: ez utóbbi szervezet az elfeledett francia romantikus zenét kutatja.
A két ikertestvér lényegében felosztotta maga között a francia repertoárt,
az említett koncert után pedig együttműködésbe kezdtünk. 2012-ben az első nagy lemezfelvételi projektem pont egy francia romantikus opera volt, Méhul Adrien című alkotása. Érdekesség, hogy a romantique szót épp egy Méhul-mű kapcsán írták le először, az 1790-es években. A Purcell Kórus, az Orfeo Zenekar és a Centre de musique baroque de Versailles a barokk repertoárban, míg az együttesek a Palazzetto Bru Zanéval a romantikus operákat illetően dolgoztak együtt a továbbiakban. Aztán 2021 decemberében a Nemzeti Filharmonikusokkal készítettünk egy közös produkciót Félicien David romantikus nagyoperájából. A szerző 1810-ben született, Schumann-nal és a mi Erkel Ferencünkkel egy évben. Nagyon jól sikerült ez a magyarországi bemutató, a zenekarnak is tetszett a darab, az énekesek, és azt mondták, hogy én is tetszettem nekik. Ezután hívtak meg főzeneigazgatónak, és 2022. november elseje óta töltöm be a pozíciót. Mielőtt 2022 májusában a zenekartól szavazást kértem volna személyemről (azt illetően, hogy elfogadjam-e a meghívásukat),
beszélgettünk arról is, milyen repertoárt játszanának, és azt mondták, nagyon szívesen szólaltatnának meg francia romantikus operákat.
Ezeknek a törekvéseknek lett folytatása Massenet Wertherének előadása és lemezfelvétele 2023 elején. A továbbiakban is minden évben bemutatunk egy darabot, a következő most januárban Lalo Le roi d’Ys (Ys királya) című műve lesz. Ez is egy francia romantikus nagyopera, kicsit wagneriánusabb Massenet-nál, de mélyen a francia hagyományban gyökerezik, és a 19. század végén óriási sikert aratott a nemzetközi operaéletben. Rengetegfelé játszották: az pedig csak a véletlen műve volt, hogy pont Magyarországon nem hangzott el, hiszen azt mondhatnánk, hogy az első világháború végéig – Trianonig – a magyar művészköröknek Párizs talán fontosabb is volt, mint Berlin vagy Bécs. Most nagyszerű énekesekkel készülünk a magyarországi bemutatóra, majd február elején az amszterdami Concertgebouw-ban is előadjuk az operát; januárban lemezfelvételt is készítünk.
A Palazzetto Bru Zane választotta a darabot?
Mindig évekre előre gondolkozunk velük együtt arról, hogy milyen műveket adjunk elő. A 24/25-ös évadban nagy valószínűséggel egy Ambroise Thomas-opera kerül műsorra, amely szintén magyarországi bemutató lesz, és már egyeztetünk a 25/26-os évadról is. A Purcell Kórussal és az Orfeo Zenekarral három operát vettünk fel a Palazzettónak: egy Méhul-, egy Cherubini- és egy Lemoyne-művet, míg a Versailles-i Barokk Zenei Központtal együttműködve tíznél is több barokk alkotást: hét Rameau-operát, emellett Mondonville, Montéclair, Boismortie, Gervais, Cardonne, tehát nagyon sok érdekes szerző izgalmas darabjait. Hatalmas, felfedezetlen repertoár áll előttünk,
az egész nyugati civilizációban páratlan az az intézményi kontinuitás, amely a Párizsi Operaházat jellemzi.
Egy 1670 körül alapított, több mint 350 éves kulturális intézményről beszélünk, amelynek sok-sok ezer mű létrejötte és bemutatója fűződik a nevéhez. Gondoljunk csak bele, amikor Massenet a Werthert megírta, a párizsi Opera már akkor is kétszáz évnél idősebb volt! Fontos adalék, hogy az intézményt a francia színházi évszázad csúcsán, Molière, Racine, Corneille korában hozták létre: Académie royale de musique, tehát Királyi Zeneakadémia néven XIV. Lajos alapította, aki zseniális módon rögtön törvényt is hozott arról, hogy minden operának, amelyet bemutatnak, kötelező kinyomtatni a partitúráját. Így óriási mennyiségű alkotás maradt fenn. Igyekszem is minél több magyar zenekarral játszani közülük: a Concerto Budapesttel most júniusban volt egy nagyon sikeres francia romantikus operagálánk, amelynek folytatásként 2024 júniusában immár közös lemezfelvételre készülünk. Hatalmas öröm, amikor a nagy hagyományú magyar együttesek kiváló zenészei felfedezik, milyen magas színvonalú művekre lehet lelni ebben a – számukra nagyrészt ismeretlen, francia – repertoárban, és őszintén lelkesedni tudnak érte.
Még a rendszeres koncertjáró közönség is csak néhány Lalo-alkotást ismerhet. Hol kell őt elhelyezni a zenetörténetben?
Spanyol származású zeneszerző volt, Massenet kortársa, tehát a francia nagyromantika alkotója: talán elsősorban a hangszeres zenéjével lett ismert. Az Ys királya létrejöttében az is szerepet játszott, hogy felesége breton származású mezzoszoprán volt, rá írta Margared, egy drámai szoprán (vagy ahogy a francia repertoárban nevezik, grand dessus) szerepét. Ő a vétkes nővér a történetben: testvérével ugyanabba a férfiba szerelmesek, ám az a fiatalabbat szereti. A szerelmi háromszögre épülő történet egy breton legendán alapul, mely szerint Ys városa elsüllyedt a tengerben: bár területét gátak védték, árulás miatt valaki kinyitotta a zsilipet, és a tenger elpusztította a várost.
Lalo többfajta népi zenei világot is beemelt az operába, egyrészt spanyol eredete miatt, másrészt felhasznált breton dallamokat,
amelyeket ma már valószínűleg a franciák sem ismernek föl, legfeljebb annyit éreznek, hogy valamiféle egzotikum jelenik meg a műben. Az opera talán legismertebb része a nyitány, amely koncertdarabként Magyarországon is valószínűleg elhangzott már. Nagyszerű zene, kicsit wagneriánus, ugyanakkor nagyon érzékeny és finom szövetű. Nekem ez lesz körülbelül a huszadik francia operám, amelyet az elmúlt bő évtizedben lemezre vettem, és
a legfontosabb, amit ebben a repertoárban megtanultam, hogy sohasem a partitúrával kell kezdeni az ismerkedést, hanem a librettóval.
Mindig én szoktam magyarra fordítani a szöveget, azt vetítjük ki a koncerteken a közönségnek. Ezek a művek olyan erősen gyökereznek a színházban, hogy a dramaturgia a legfontosabb, azt szolgálják a zeneszerzők a maguk eszközeivel. Massenet-ról nemrég azt mondta egy külföldi karmesterbarátom, hogy talán nincs is saját stílusa: hiszen annyira idomul zenéje az adott darab témájához. Talán megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy a francia operában az egyensúly zene és dráma között szinte sosem billen el elsöprően a zene javára.
Említetted az opera wagneriánus vonásait. Egy a legendák világában játszódó, 19. századi történet kapcsán eleve könnyen asszociálhatunk rá…
Ugyanakkor a történet keresztény alapokon nyugszik, Szent Korentin, Bretagne védőszentje nagyon fontos szereplő, ő menti meg a várost és az emberek egy részét a teljes pusztulástól. Egy breton népballadán alapszik a cselekmény.
Akkor mi alapján tekintették wagneriánusnak?
A franciáknak mindig is komplikált volt a viszonya Wagnerrel, ahogy korábban az olasz muzsikával is hasonló a történt. Giovanni Battista Lulli, vagyis Jean-Baptiste Lully firenzei születésű olasz zeneszerzőként elment Párizsba, nagyjából az Opera megalapítása idején, és franciább lett a franciáknál. Hozzá képest a párizsi születésű, ám Itáliában tanult Marc-Antoine Charpentier számított olaszosnak.
A 19. században a franciák számára a német zene is problematikus lett, s ebbe idővel a politika is beleszólt, gondoljunk csak a francia-porosz háborúra.
Érdekesség, hogy a már említett Félicien David-opera, az Herculanum bemutatója 1859-ben volt, majdnem egy időben a Tannhäuser párizsi premierjével. Wagner tehát nagyon erősen jelen volt ebben az időszakban a francia operaéletben. Az említett 2023. júniusi operagálánkon, amikor főleg elfeledett szerzők műveit játszottuk – Joncières, Grandval, Benjamin Godard, Fourdrain, de mellettük Massenet, Gounod, Offenbach alkotásait –, feltűnő volt, hogy a 19. század utolsó harmadában-negyedében operát író szerzők valahogyan mind reflektáltak Wagnerre. Akár úgy, hogy követték, mint Joncières, akár pont ellentétes módon akartak zenét írni, mint Benjamin Godard.
Ugyanakkor Wagner és a francia zene közelebb áll egymáshoz, mint gondolnánk. A zenedráma koncepciója lényegében maga a francia opera, amely szemben a műfaj egyéb, sokszor az énekesi virtuozitás, egyfajta vokális tűzijáték irányába menő ágaival szemben mindig is színházi műfaj maradt. A 18. században a Francia Enciklopédiában így szerepelt az operaénekes definíciója: „un acteur ou une actrice avec un assez belle voix”, tehát egy színész vagy színésznő, meglehetősen szép hanggal. Ez a szemlélet egyfajta hátrányt is jelent a mai világban, hiszen a darabokból a dramaturgiai folyamatosság miatt nem nagyon lehet egy-egy áriát kiemelni, ritkán vannak bennük igazi „slágerek”. Az Ys királyában pont szerepel egy népszerű részlet, Mylio románca; ha jól tudom, néha önállóan is eléneklik a tenorok.
A francia opera jelentőségét mutatja az is, hogy a nagy európai zeneszerzők közül sokan elmentek Párizsba, ahonnan aztán zseniális operaszerzőként tértek haza.
Ez éppúgy igaz Mozartra (aki pedig élete egyik legnagyobb kudarcát ott szenvedte el), mint Rossinire, Bellinire, Verdire és persze Wagnerre is (aki szintén megbukott). Természetes, hogy egy ilyen jelentős zenetörténeti hátterű műfaj és intézmény mellett nem lehet úgy elmenni, hogy ne hatna az emberre. Ugyanakkor maga a Gesamtkunstwerk lényegében az, amit a francia barokkban kitaláltak az opera műfajára: a sokfajta művészeti ág mind összefog a drámai hatás érdekében.
Mit tudunk az Ys királya korabeli fogadtatásáról, és miért nem játsszák ma gyakrabban?
Azért időről időre felbukkan valahol, műveltebb zenészkörökben a legtöbben legalább a címét hallották már. Ilyen művekhez akkor nyúlnak az intézmények, amikor valamilyen újdonságot keresnek. A műfaj és az operajátszás bizonyos szempontból válságban van, ez meghatározza a játszott alkotások körét is. De az egész francia repertoárban rengeteg a felfedeznivaló: nagyon sajnálom, hogy erre például a Magyar Állami Operaházban nem nagyon volt lehetőség az utóbbi évtizedben, az említett Rameau-bemutatónkra még 2013-ban került sor. Pedig a francia darabok zenéje és dramaturgiája rendkívül gazdag, jól tudnák színesíteni a repertoárt, és izgalmas lenne őket színpadon is látni. Az Ys királya a kérdéses időszakban ünnepelt mű volt, több száz előadást megért. Érdekesen zajlottak akkoriban a bemutatók,
mintegy franchise-rendszerben, az egész világon egységes rendezésben, díszletekkel játszották a francia operákat.
Ez adott lehetőséget a nagy sztároknak, hogy szinte próba nélkül bárhol azonnal beállhassanak egy főszerepbe. A Palazzetto is foglalkozik ezzel a kérdéssel, nemrég a Carmen eredeti rendezését, díszleteit kutatták fel, amelyeknek köszönhetően a darab rövid idő alatt világszerte nagy sikert ért el. Egy kis francia operaház be is mutatta a darabot a rekonstruált körülmények között, és hatalmas sikert arattak vele. Ha fel akarjuk tárni, hogyan adták elő a darabokat a maguk idejében, ezzel a kérdéssel is foglalkozni kell.
Hogyan állt össze az előadás szereplőgárdája?
A francia intézményekkel közösen kiválasztott művek esetében ők bocsátják rendelkezésünkre a kottát (ha szükséges, új kiadást készítenek, ha létezik régi anyag, csak felfrissítik, kijavítják), és a szereposztást is mindig ők állítják össze. Olyan művészeket választanak, akiknek a kiejtése a francia közönség számára is tökéletesen elfogadható, hiszen lemezfelvétel is készül. Érdekes, hogy a hibátlan francia nyelvű éneklésre nem mindig a született franciák a legalkalmasabbak, mivel
Franciaországban a prózai és a színházi nyelv nagyjából kétszázötven éve elég jelentősen elvált egymástól.
Az éneklésben is a színházi dialektust kell alkalmazni, amelyet sokszor könnyebben megtanul az, aki nem gyötri a nyelvet a mindennapi társalgásban. A mostani előadásban is csodálatos énekesek szerepelnek majd: a lírai szoprán egy holland hölgy lesz, Judith van Wanroij, akivel sok lemezt készítettünk már együtt. A múlt szezonban Rameau Castor et Pollux című operájában énekelte Télaïre szerepét. Cyrille Dubois is fellép velünk januárban, aki szerintem ma az egész világ egyik legjobb lírai tenorja (2021-ben felvett közös lemezünk a kategóriájában az idei International Classical Music Awards döntőjébe jutott). Ha minden jól megy, a 2024/25-ös évadban is többször a vendégünk lesz majd. Rajtuk kívül Nicolas Courjalt ismerem még az említett Méhul-operából, a többiekkel személyesen most fogok megismerkedni.
Tavaly arról beszélgettünk, mennyire fontos egy zenekar számára, hogy operát is játsszon. Most már sor került néhány előadásra, amióta te vagy a Nemzeti Filharmonikusok főzeneigazgatója. Hogyan látod ezeknek a produkcióknak a jelentőségét?
Továbbra is nagyon fontosnak gondolom őket, a Bécsi Filharmonikusokat szoktam példaként hozni. Nem kell nekik estéről estére elmagyarázni, miért fontos a zenei rugalmasság, az énekesekkel való együttlélegzés, mert az operai közreműködés során megtanulják. A Nemzeti Filharmonikusoknál eleve ez volt az egyik kitűzött irány, így kerültem én az együtteshez, és a 2024/25-ös évadban is legalább három, koncertszerű opera-előadásból álló ciklusunk lesz. Sok operarajongót elriaszt a mai rendezések extremitása, a zenével való összhangjuk hiánya, a nem megfelelő szereposztás és a túl kevés zenekari próbával létrejövő előadások színvonala – ami az egész világon probléma.
Ha valaki operát rendez, nem szabadna elfelejtenie, hogy a zeneszerző is megrendezte már a darabot, amikor megzenésítette a librettót,
húzott belőle, ismétléseket alkalmazott, hangsúlyokat jelölt ki, és így tovább. Minden benne van a partitúrában, csak érteni kell az adott zeneszerző nyelvét. Meggyőződésem, hogy a közönség ezért is szereti a koncertszerű előadásokat: a zenei élményt makulátlanul megkapja, a zenei gesztusokból pedig sokszor jobban megelevenedik a dráma, mint egy inadekvát rendezésben, amelyhez esetleg nem társul megfelelően magas színvonalú zenei kivitelezés. Mindenkinek ajánlom, hogy jöjjön el a januári koncertre, mert az Ys királya csodálatos darab! Nem túl hosszú opera, ám rendkívül izgalmas dramaturgiai fordulatokat tartogat, és egész egyszerűen varázslatos, gyönyörű zene.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Vashegyi György (fotó/forrás: Csibi Szilvia / Nemzeti Filharmonikusok)