- Igaz, hogy amikor a kilencvenes évek elején a dzsessz tanszakra felvételizett, még nem is tudta, mi az a dzsessz?

– Igaz. Akkoriban a fekete soulos popzene vonzott, Stevie Wonder, Whitney Houston, George Benson világa. Bár a zenei általános iskolában hat évig zongoráztam, a szüleim „komolyabb” pályára szántak, így a gimnázium alatt saját örömömre képeztem tovább magam. Van valami sorsszerűség abban, hogy végül zenész lettem. Mint a legtöbb kamasz, én is lázadtam a szüleim ellen, ezért alig pár hónap után otthagytam a miskolci egyetem közgazdász szakát, igaz, később örömükre elvégeztem egy felsőfokú pénzügyi képzést. De akkor lázadtam, és mentem a dzsessz tanszakra.

- Még mindig nem értem, miért éppen oda.

Amikor tizenhat évesen megkérdeztem a miskolci konzervatórium egyik énektanárát, szerinte merre induljak, két lehetőséget ajánlott: dzsessz tanszak vagy Rockszínház. A Rockszínház egyáltalán nem vonzott, a dzsessz szóban viszont némi mágikus erőt éreztem, hisz magának a szónak is van zeneisége, ezért az utóbbi mellett döntöttem.

- Gondolom, nem bánta meg.

Egyáltalán nem, hisz rengeteg olyan zenéhez kerülhettem közel, ami máshol akkor elérhetetlen volt, és ami később meghatározta a pályámat. Sokkal mélyebbre merülhettem a zenében. Nagy segítség volt számomra, hogy gyerekkoromban zongoráztam. A dzsesszben fontos, hogy egy énekesnek is legyen harmóniaérzéke.

- A popzenei vokálozást a megélhetés miatt csinálta?

– Nem csak. Ez a szakma speciális iskolája. Sok tapasztalatot szerezhet közben az ember, egy dologra azonban kétségkívül nem tanít meg: milyen érzés és felelősség elöl állni. Hátul nincs igazán tét, se nagyot bukni, se komoly sikert aratni nem lehet. A vokálozás mellett pedig éltem a dzsesszénekesnők életét, klubokban léptem fel, általában a saját zenekaraimmal. Plusz partikon énekeltem, ahogy ez lenni szokott. Ami talán kicsit kiemelkedik ebből a masszából: 1998 nyarán az Oláh Kálmán sextettel díjat nyertünk egy komolyabb versenyen.

- Ezt követően két standard lemezt is készített, melyekről nem igazán lehetett hallani. Miért?

– Mindkettő a Minor Rendszerház Rt. számára készült, a partnereiknek adták őket ajándékba. Az egyik partijukon hallott énekelni engem a cég vezetője, s mivel nagyon szerette Diana Krallt, az általa előadott standardekből összeválogatott egy albumra valót, majd megkérdezte, készítenék-e belőle nekik lemezt. Persze hogy készítettem. Közben viszont 1997-ben férjhez mentem, majd szültem két gyereket. A párom amúgy szintén zenész, remek zongorista, de sajnos nem játszhatunk együtt, mert amikor neki van bulija, én vigyázok a gyerekekre és fordítva. A második standard lemezem a második gyerekemhez kötődik: 2001-ben nyolc hónapos terhesen énekeltem fel. Gondoltam, ezután kicsit takarékra állok./p>

- És ez a mostani lehetőség miként adódott?

– Februárban Londonban magyar nők hetét rendeztek, és a BBC volt tudósítója, Pallai Péter – aki hallotta mindkét korábbi lemezemet – engem ajánlott az ottani kulturális központ vezetőjének a figyelmébe. A 606 Jazz Clubban léptem fel, ami a Ronnie Scott’s Club után a legfontosabb londoni dzsesszpódium, amolyan 100 személyes, asztalos, gyertyás, kedves hely. Főként brit zenészek játszanak ott, külföldiek viszonylag ritkán. Régi társammal, Nagy Jánossal mentem ki. Jánossal nagyon szeretek dolgozni, nemcsak azért, mert világszínvonalú zongorista és zeneszerző, de rendkívül kreatív és empatikus muzsikus, hatalmas eszköztárral. Érdekes módon az életben nem túl bőbeszédű ember, de a zenében kevés hozzá fogható kommunikatív egyéniséget ismerek.

- Ott jártunk, hogy februárban kimentek egy koncertre…

Igen, és ezeket az Európa, azon belül is Kelet-Közép-Európa felé igen elzárkózó angolokat valahogy mégiscsak megérintettük. Ott is működik az Amerika-sznobság, minden, ami onnan jön, csak jó lehet, a többiek pedig nem érdekesek. Ha viszont sikerül ezt a falat áttörni, onnantól kezdve nehezen engedik el az embert. E februári koncert után odajött hozzám egy úr, mondta, tetszik neki, amit csinálok, lát bennem fantáziát, dolgozzunk együtt. És ez az úr attól kezdve rendszeresen hívogatott, majd áprilisban össze is hozott a 33jazz nevű független dzsesszkiadó vezetőjével (aki amúgy szintén zenész). Ők zömmel angolok lemezeit adják ki, és terjesztik azokat világszerte.

- Dzsesszénekesként meg lehet élni ebből?

Nem könnyen. Heti két napot tanítok a dzsessz tanszakon, illetve egy középfokú csepeli dzsessziskolában. Mindig adódik valami pluszmunka. Most például felkértek, hogy a Megasztár című televíziós produkcióban készítsem fel az énekeseket. Érdekes feladat segíteni a jelentkezőknek abban, hogy minél tudatosabbak és összeszedettebbek legyenek, amikor ki kell állniuk a zsűri elé. De a kérdésre visszatérve, igazából nem tudok előre tervezni. Borzasztó nehéz idehaza bármit is elérni. De próbálkozom.

- A CD-n feltűnően sok saját szerzeményt énekel. Ez dzsesszénekesnők esetében eléggé ritka.

– Ha a kellő zenei alapok megvannak, a zeneszerzés szerintem csupán ambíció kérdése. Már tizenhat évesen is komponáltam. Szerencsére a kiadó is eredeti dalokat szeretett volna a lemezre. Ha valaki standardeket szeretne hallgatni, vélhetően inkább Anita O’Day vagy a Sarah Vaughan előadására vágyik, nem feltétlenül az enyémre. A szövegeket amúgy kamaszkorom óta angolul írom. Egyrészt szeretem ezt a nyelvet, másrészt könynyebben merem rajta a belső dolgaimat kibeszélni. Nekem nagyon személyesek a szövegeim, és mint a legtöbb nőt, engem is leginkább a szerelmi ügyek inspirálnak. A számok nagy része már régóta megvan a tarsolyban, gondoltam, eljött az ideje, hogy végre kellő formába öntsem őket. És ezzel zeneileg is lezárom azt a korszakomat, amit a személyes életemben már régen megtettem.