Arthur Rubinstein szerint „tündöklő” komponista, a brácsaművészek számára pedig életműve az alaprepertoár része. 1886-ban született Londonban, a késő viktoriánus korban, és 1979-ben hunyt el. Élete a történelem olyan szakaszát öleli fel, amelyben a nők szerepe végleg megváltozott a világban.
Rebecca Clarke mégsem törte át az üvegplafont.
Amerikai apa és német anya gyermekeként javarészt az Egyesült Államokban nőtt fel. Noha művészi tehetségét családja támogatta, Rebecca gyermekkorát bántalmazó apja tette keserűvé. Tizenhét évesen a londoni Királyi Zeneakadémiára került, ahol hegedülni tanult, négy év múlva pedig a főváros konzervatóriumában zeneszerzés szakon folytatta, ahol tanárának, Charles Villiers Stanfordnek egyetlen női tanítványa volt. „Ez büszkeséggel töltött el, noha jól tudtam, hogy sosem érdemeltem meg egészen.”
Miután apja egy veszekedés során kitagadta, Rebeccának el kellett tartania magát. Brácsajátékosként és az egyik első női zenészként csatlakozott a Sir Henry Wood vezette Queen’s Hall Zenekarhoz, egy hagyományosan férfitagokból álló együtteshez. A következő években pedig egyre többet turnézott, többször átkelve az óceánon.
Ezidőtájt történt, hogy Rebecca Clarke felhívta magára a figyelmet zeneszerzőként is, de nem volt könnyű dolga. Amikor 1919-ben Brácsaszonátájával elnyerte a Berkshire Fesztivál kamarazenei szerzőversenyét, és a híres művészetpártoló, Elizabeth Sprague Collidge elismerését is kivívta, a rossz nyelvek azt suttogták, nem is ő írta az alkotást.
Néhány pletyka egyenesen arról szólt, hogy Rebecca Clarke nem létezik: egyesek számára ugyanis elképzelhetetlen volt, hogy egy nő tehetséges zeneszerző legyen.
„Még egy-két erről szóló újságcikket is kivágtam” – nyilatkozta később Rebecca egy rádióinterjúban. „A legmókásabb az a cikk volt, amelyik azt mondta, hogy nem is létezem, nincs is Rebecca Clarke nevű személy, ez Ernest Bloch álneve! Ezek az emberek gyönyörűen kiötlöttek mindent – én meg magamban arra gondoltam, hogy micsoda vicces gondolat, hogy amikor Bloch csekélyebb műveket ír, kénytelen női álnevet használni – és a közönség mindezt el is hiszi!”
A szórakoztató anekdota mögött szerény személyiség lapul, aki az őt ért félreértéseket humorral rázza le magáról. Ugyanakkor a történet Clarke saját magáról alkotott képéről árulkodik: zeneszerzői sikereit gyakran a szerencsének vagy a véletlennek tulajdonította, és mindig is nehéznek tartotta, hogy higgyen magában. Kiadatlan memoárjából pedig egy olyan művész köszön vissza, aki az alkotói tevékenységben talált magára. Az alábbi sorokban gyönyörűen ír arról, mit jelent számára a komponálás.
Időnként, amikor valami nehézséggel küzdök, minden úgy kerül helyére, mint amikor villanyt gyújt az éjszakában az elektromosság. Lehet, hogy beképzeltnek tűnik… de ezekben az órákban nincsenek kétségeim a munkám értékét illetően, elönt egy csodálatos hatalom – amely által minden lehetséges. Minden zeneköltő, író, festő számára, legyen bármilyen bizonytalan magában, ismerős lehet ez a ragyogó feleszmélés. Semmi sem hasonlítható ehhez.
Hallgassa meg a Brácsaszonátát!
Rebecca Clarke egész életét végigkísérte a konflikus: miközben magát egy egyszerű nőként képzelte el, aki belenyugszik a neki felkínált társadalmi szerepbe, mindig érezte, hogy többre hivatott. A gyerekkori traumák és a nehezen nyíló ajtók a szakmában viszont mindig letörték a szarvait. „Mindig úgy érzem, hogy amit létrehozok, a véletlennek köszönhető, és az utolsó lesz, amire képes vagyok” – írta.
Női pályatársával, Ethel Smyth-tel ellentétben Clarke nem csatlakozott szüfrazsett-mozgalomhoz, legfeljebb szimpatizált vele. Sokkal nagyobb volt benne a vágy, hogy be tudjon illeszkedni a társadalomba. Amikor 1918-ban egy koncerten előadott egy sor saját művet, az Anthony Trent pszeudonév mögé rejtette a kompozíciókat. „Úgy gondoltam, hogy butaság, ha az én nevem van a műsoron” – vallotta be jóval később.
Hiába gyanúsították azzal 1919-ben, hogy nem létezik, Clarke két év múlva újra bebizonyította, hogy a zeneszerzés nem a férfiak territóriuma. Hegedűre, csellóra és zongorára írt Triója helyezést ért el ugyanezen a versenyen, Coolidge asszony pedig 1000 dolláros megbízást adott neki az 1923-as fesztiválra, így született a cselló-zongora Rapszódiája.
Prelűd, allegro és pastorale (1941), brácsára és klarinétra
Zeneszerzői karrierje ezekben az években ért csúcsára, de hamar le is hanyatlott. A turnézással járó életforma megadta számára azt a szabadságot és státuszt, amire vágyott, de alig jutott ideje komponálásra. Három társával (Marjorie Hayward, Kathleen Long és May Mukle) megalapította a nőkből álló English Ensemble zongoranégyest, és sokat szerepelt a BBC műsorán.
A húszas évekből fennmaradt művei jó részét azonban nem adták ki vagy töredékben maradtak. Amikor 1925-ben hosszabb ideig Londonban élt, és több művét bemutatta, a kritikusok megakadtak annak tárgyalásánál, hogy a hallott alkotások szerzője nő. De Clarke nem is vágott bele komolyabb munkákba, a kisebb fajsúlyú műfajokra koncentrált. Úgy tűnt, sosem lenne bátorsága például zenekari művet írni. Naplóbejegyzéseiből kiviláglik, hogy a komponálást mellékes tevékenységnek tekintette. „Jól éreztük magunkat” – írja egy, a húgával töltött délutánt követően. – „Elmentünk gyémántot vásárolni. Hozzáteszek néhányat a nyakláncomhoz, abból a pénzből, amit a dalaim jogdíjaival kerestem. A gyémántjaimat a kompozíciómmal fizetem meg!”
1933-ban, abban az évben, amikor Freud befejezte a péniszirigységről szóló munkáját, Rebecca Clarke elkészült A tigris című dalával, William Blake versére – legsötétebb kompozíciójával, amelyet szeretőjének, a házas John Goss baritonnak dedikált. Számos dalt írt a férfinak viszonyuk alatt, a románc viszont nem tartott hat évnél tovább. Ebben az időben egyre kevesebbet komponált. Mint később kiderült, a szerelem és az alkotói válság furcsa módon kéz a kézben jártak Rebecca Clarke életében.
1944-ben találkozott James Friskin zeneszerzővel, akivel korábban együtt végeztek a brit Királyi Zeneakadémián, később pedig a Juilliard School fakultásának tagja lett. Ez már az Egyesült Államokban történt, ahol a művésznő élete utolsó negyven évét töltötte.
Szerelmesek lettek, és a nő biztonságot és egyensúlyt talált a férfi oldalán. Viszont abbahagyta a zeneszerzést.
„Úgy vélem, nem tudok dolgozni, ha szerelmes vagyok” – mondta a családjának. Egyik rokona szerint Rebeccában, ha boldog volt, megszűnt az a nagyon erős vágy, hogy fájdalmát a művészetben fejezze ki.
Passacaglia egy régi angol témára (1940-41)
Amikor évtizedekkel később megkérdezték, miért nem írt többet, így felelt: „Akartam, de nem ment. Sok vázlatom maradt. Hiányzik, mert nincs a világon nagyobb öröm, tényleg nincs. De nem lehet máshogy – legalábbis nekem nem megy, és lehet, hogy ebben egy nő más –, csak ha ez az első gondolatom reggel, amikor felébredek, és ez az utolsó, amikor lefekszem.”
Korábban ez máshogy volt. Amikor Rebecca Clarke komponált, kiesett abból a szerepből, amibe a környezete és ő maga kényszerítette magát.
Amikor gyerek voltam, gyakran éreztem úgy egy-egy pillanatra, hogy megszűnök önmagam lenni, aztán – szinte azonnal – vissza is térek ahhoz, ami vagyok. (…) Még felnőttként is, ha erősen figyelek valamire – zeneszerzés, szeretkezés közben, vagy ha dühös vagyok –, visszatér ez az érzés.
1976-ban az amerikai WQXR rádió különleges műsorokkal ünnepelte Rebecca Clarke 90. születésnapját. Három évvel később, 1979-ben hunyt el New Yorkban. A zeneszerzőnő életműve kicsi; 52 dalból, 11 kórusműből, 21 kamaradarabból, egy zongoratrióból és egy brácsaszonátából áll. 1979-es halála után azonban egyre többen fedezték fel életművét, amely a 2000-ben alapult Rebecca Clarke Society munkájának is köszönhető, akik célul tűzték ki, hogy hírét viszik szerte a világban.
Morpheus (1917–1918)
hírlevél
