A kortárs zenében számos izgalmas projektben vett már részt, de hogyan alakult ki az Electric Fields koncert terve?
Az ötlet tőlem származik, a Labèque nővérekkel, Katiával és Marielle-lel akartunk együtt dolgozni, aztán az elektronikus zenész David Chalmin is csatlakozott hozzánk. Négyen együtt szinte a semmiből hoztuk létre a projektet, nem volt előzetes elképzelésünk, például hogy Hildegard von Bingent szeretnénk játszani, csak azt tudtuk, hogy közösen akarunk muzsikálni. Úgy emlékszem, végül én találtam ki, hogy az ő zenéjét is vegyük bele a műsorba, hiszen a zenetörténet egy ikonikus figurájáról van szó. Éveken át csak beszélgettünk, anyagot gyűjtöttünk, és rengeteget improvizáltunk – különösen David és én.
Miért gondolták, hogy az elektronikus zenét érdemes lehet összekapcsolni ezekkel az egészen a középkorig visszanyúló művekkel?
Hildegard fantasztikus művész volt, rengetegen éneklik és játsszák a zenéjét, sok felvétel is készült belőle. Nem akartunk még egy újabbat készíteni, hanem úgy döntöttünk, új megközelítést alkalmazunk a zenéjére, illetve a szövegeire is: modern környezetben idézzük meg az ő inspirációját, élő elektronika, valamint két zongora kíséretével. Mellette pedig két másik női zeneszerző, Barbara Strozzi és Francesca Caccini műveit is belevettük a műsorba.
Olyan ez, mint Schumann Asszonyszerelem, asszonysors című dalciklusa: egy női életút rajzolódik ki a koncert során.
Hogyan látja, ezzel a különleges megközelítéssel a művekről, magáról a zenéről vagy saját magunknak a muzsikához való viszonyáról tudunk meg többet?
A zenéhez való viszonyunk mindig alakul. Ha azokra a művekre gondolok, amelyeket már évek óta énekelek, rá kell jönnöm, hogy igazából ezek is folyamatosan formálódnak. Soha nem adok elő valamit kétszer ugyanúgy. Magunknak is meg kell engednünk az átalakulást, hogy átadjuk magunkat a változás erejének – ez minden kreatív ember számára fontos. A folytonos ismétlés elveszti az érdekességét. Engem sem foglalkoztat különösebben az egykori produkciók újraalkotása, bár természetesen nagyra értékelem a historikus előadói gyakorlatot. Szükséges tisztában lennünk vele, milyen volt egy zenemű autentikus előadása, de én előadóként nem ezzel akarok foglalkozni.
Barbara Hannigan (Fotó/Forrás: Marco Borggreve / Bartók Tavasz)
A műsoron szereplő műveket énekelte már historikus megközelítésben?
Igen, Hildegardot húsz-huszonöt éve éneklem, ahogy a tanulmányaimtól kezdve foglalkoztam régizenével is.
Más énektechnikát használ, amikor elektronikával dolgozik?
Ezen a koncerten hangosítással fogok énekelni, ami azért is szükséges, mert David az én hangomat is keverni, módosítani fogja. Nekem is be kell illeszkednem az elektronika keretei közé.
A hangosítás olyan akusztikai hatást kelt, mintha templomban lennék, úgyhogy szeretek így énekelni.
Sokkal jobban tudok játszani a hangszínemmel, a dinamikával, egészen finom és intim hatást lehet elérni.
Egyesek szerint a hangosítás nem illik jól a klasszikus énektechnikához, mert az énekesek hangja túl nagy.
Nem gondolnám, hogy így van. Egész karrierünk során dolgozunk azon, hogy igazán szép pianissimót szólaltassunk meg, úgyhogy nincs olyan, hogy valakinek túl nagy a hangja, tudni kell különböző dinamikai fokozatokat megszólaltatni.
A műsoron női zeneszerzők darabjai szerepelnek. Tapasztalt olyat a pályája során, hogy bizonyos zenei szakmákban, zeneszerzőként vagy karmesterként a nők nehezebben érvényesülnek?
Nem, ez a korszak már véget ért. Néha kapok meglepett kérdéseket a vezényléssel kapcsolatban, de a zenészek mindig azonnal elfogadnak. Inkább csak a lapokban olvasom néha, hogy ez elvileg probléma lehetne.
Szükségszerű lépés volt, ahogy a zenei látásszöge egyre tágabbá vált, hogy vezényelni is elkezdjen az éneklés mellett? Sőt, saját darabja is szerepel a programban.
Komponálni nem szoktam, ez csak egy apróság, ami az improvizációmból nőtt ki, míg végül lejegyeztük. Ami a vezénylést illeti, úgy fogalmaznék: vágytam arra, hogy még jobban elmélyülhessek a zene világában. Már tizenöt éve, hogy belekezdtem, és párhuzamosan foglalkozom vele az énekesi karrierem mellett.
Szerintem a karmesternek elsődlegesen az a feladata, hogy szolgálja a zenét.
Néha úgy lehetséges, hogy az ember segíti és irányítja a zenekart, máskor nagyobb szabadságot kell adni nekik– ez akár a darabon belül is változhat.
Barbara Hannigan (Fotó/Forrás: Marco Borggreve / Bartók Tavasz)
Egyszer azt nyilatkozta a különféle előadói megközelítések kapcsán, hogy a muzsikusnak „zenévé kell válnia” a produkciója közben. Hogyan lehet zenévé válni?
A zenét nem interpretálni, hanem megtestesíteni kell. Szó szerint értve, tehát az előadó testében megy végbe a folyamat. Megpróbáljuk mélyen megérteni, amit a zeneszerző közölni akart, és eggyé válunk vele. Az interpretáció szó azt sugallja, hogy valamit hozzáadunk a muzsikához, de szerintem ez fölösleges. Sokkal inkább egyfajta lelki átlényegülés szükséges.
A közönségben él valamiféle bizalmatlanság a ritkán játszott, illetve az újabb művek iránt, így az elsősorban ezen a területen működő muzsikusok közül kevesen válnak igazán ismertté. Mit gondol, önnek, kortársspecialistaként hogyan sikerült ekkora sztárrá válnia?
Amikor a pályámat kezdtem, kis koncerttermekben, kevés számú közönségnek énekeltem.
De mindig is nagy elhivatottsággal közelítettem a zenéhez, és azt gondolom, egy idő után bizalom alakult ki a hallgatóság és köztem.
Ugyanezt éreztem az intézmények és a zenészek részéről is, az idők során egyre erősebben. Ennek az apránként, folyamatos munkával kiépített kapcsolatnak köszönhető, hogy ma már a legnagyobb helyeken énekelhetek kortárs zenét. Azt gondolom, bármilyen területtel is foglalkozik az ember, szükséges ez a fajta bizalmi kötelék mások felé. Közben pedig végig hű maradtam önmagamhoz, és azt adtam elő, ami iránt igazi szenvedélyt, elkötelezettséget érzek – ezt pedig szintén észreveszi a hallgatóság.
Úgy gondolja, ha az előadó ilyen hozzáállással lép színpadra, bármilyen zene utat találhat a közönséghez?
Ezt azért nem mondanám, hiszen én is csak azt a muzsikát tudom átadni, amit a magaménak érzek. Elég válogatós vagyok, nem szeretek minden fajta zenét – se a kortársban, se a régebbiek közül.
Muszáj valamilyen kapcsolódási pontot találnom a darabhoz, amit előadok, különben nem fog működni a produkció.
Barbara Hannigan (Fotó/Forrás: Marco Borggreve / Bartók Tavasz)
Ha arra kérném, nevezzen meg egyetlen zeneszerzőt, aki a kedvence, kit mondana?
A múlt alkotói közül? Ligetit. Nem is lehet kérdés. Ő a legnagyobb.
Ezt magyarként igazán jólesik hallani. Ha jól tudom, egy másik nagy zeneszerzőnk is közel állt önhöz, közösségi oldalán ön is megemlékezett a nemrégiben elhunyt Eötvös Péterről.
Ó, igen. (elszomorodik a hangja) Néhány zenészkollégámmal beszélgettünk is róla a múlt héten.
A kedvessége maradt meg bennünk a legerősebben.
Karmesterként is nagyon figyelmes volt, törődött velünk, gondja volt arra is, mire van szükségünk a próba vagy az előadás során. Végtelenül jóindulatú és nagylelkű ember volt. Valóban szolgálta a zenét, és elképesztő alázattal közelített hozzá. 2001 óta ismertem őt, és amikor elkezdtem vezényelni, az első pillanattól kezdve számíthattam a tanácsaira. Örökre magammal viszem mindazt, amit kaptam tőle. Különleges helye van a szívemben.
Fejléckép: Barbara Hannigan (fotó/forrás: Marco Borggreve / Bartók Tavasz)
hírlevél
