„Mindig is Cziffra György volt a legnagyobb példaképem - vallotta egy interjúban a már több versenyen diadalmaskodó fiatal zongoraművész -, otthon az ő lemezeit hallgattam; zenész szüleim is csak áhítattal említették a nevét. Kivételes virtuóz volt és minden darabot a saját utánozhatatlan stílusában játszott el. Soha nem próbáltam őt másolni, de törekszem rá, hogy ahogyan neki is, nekem is meglegyen a rögtön felismerhető hangom."

Mindezek fényben nem meglepő, hogy ifj. Balázs János elsősorban azoktól a szerzőktől - Chopintől, Liszttől vagy Schumanntól - játszik a legszívesebben, akik bőséges teret adnak a szabad önkifejezésre és az érzelmek intenzív megjelenítésére. Zeneakadémiai estjén példaképének szellemét pazar virtuozitást igénylő - s éppen ezért ritkábban hallható - kompozíciókkal is megidézi. Műsorra tűzi például Balakirev híres-hírhedt keleti fantáziáját, az Iszlamejt, mely egykor még Szkrjabinon is kifogott, sőt majdhogynem kerékbe törte karrierjét: oly fanatikusan és kitartóan gyakorolta, hogy jobb keze átmenetileg megbénult. A művet Ravel is csodálta. Amikor új ciklusán (Gaspard de la nuit) dolgozott félig tréfásan megjegyezte, hogy nincs a darabbal más célja, mint virtuozitásban felülmúlni Balakirev darabját.