Aztán amint elkezdte játszani a Magyarországon gyakorlatilag ismeretlen Galina Usztvolszkaja 1986-ban írt 5. szonátáját, egyszerre megértettem: ezen a koncerten aligha lesz jelentősége a fényviszonyoknak. Mert a Sosztakovicsnál tanult, Szentpéterváron ma is remete módjára élő Usztvolszkaja zenéje elementáris erővel szippant magába mindent, az MTA díszterméből egy pillanat alatt tűnt el a fény, és a helyén nem maradt semmi, csak a végtelen emberi magány.

Lehengerlő zenei gesztusok, sokszoros fortissimók és pianissimók, egymással végletesen szembeállított regiszterek és a köztük tátongó üresség, monotonon ismétlődő harangszerű akkordok, és egy makacsul visz-sza és visszatérő cisz-hang, melyben a világ minden borzalma benne van - ez Usztvolszkaja 5. szonátája. És Csalog Gáborban nincs kímélet, hajthatatlanul viszi előre a hallgatót, miközben tudjuk, hogy itt valójában nincs előre és nincs hátra, csak a gyász van és a társtalan cisz-hang, és az előadás intenzitása lassan már nemcsak a fénytől fosztja meg az embert, de a levegőtől is, amikor egyszerre véget ér a mű.

De fellélegezni ekkor sincs okunk, mert elkezdődik Mozart a-moll szonátája (K. 310), és itt Mozart ugyanarról beszél, amiről Usztvolszkaja, a forma talán rendezettebb, de amiről szó van, nem kevésbé megrázó. Csalog Gábor csodálatos, már-már rapszodikus szabadsággal kezeli az időt, a nyitótétel izgatottsága ettől szinte a végletekig fokozódik, és ez a fojtott remegés a zárótételben is megmarad. A lassútétel sikerült talán a legkevésbé: ebben az előadásban ez a zene "csak" szép volt, de nem szakadt le az ég a középrész borzalmától. De ekkor következett Mozart legmegrázóbb zenéinek egyike, a ritkán játszott h-moll adagio (K. 540), ez a magányosan maradt szonátatétel, amelynek már az első három hangja sírásközeli állapotba sodorja az embert.

Nehezen tudtam bármit is kezdeni a koncert második felében megszólaló monumentális Beethoven-szonátával, a Hammerklavierral (B-dúr, op. 106), amely Csalog kezében pszichiátriai esettanulmánnyá változott. A hallatlanul masszívan megépített nyitótétel feszült lett és darabos, a zárótétel irgalmatlan tempóját pedig egész egyszerűen nem értettem - egy kilátástalan küzdelem fültanúi lehettünk, de ennek a küzdelemnek a lenyűgöző virtuozitással játszó Csalog csak eszköze volt, valójában Beethoven harcolt önmagával. És ebben az olvasatban a Hammerklavier-szonáta is a magányról szólt, arról a szellemi teljesítményről, amely egy egyszerű halandó számára már követhetetlen - arról, amikor Beethovent már csak Csalog Gábor érti.