A délelőtt első darabját Schubert: Az élet viharai (Lebensstürme), D 947 – Frankl Péter és Würtz Klára négykezes előadásában hallhattuk. A két zongorista élményszámba menően egészítette ki egymást a pódiumon, és azonnal arra gondoltam, hogy a Kaposfest történetében hány emlékezetes négykezest hallhattunk már: Kocsis Zoltán─Rados Ferenc, Kocsis─Anna Laakso és sorolhatnám. Itt Würtz határozottabb, szárazabb basszusai remekül szolgálták az éneklő, de mindig klasszikus fegyelmű Frankl Péter-i felfogást. A repetált akkordok, amelyek a főtémát vezették be, szinte soha nem jelentek meg kétszer ugyanúgy, és csodálatra méltó volt Frankl jobb kezének gyöngyöző triolás futamait hallani, amelyek szintén ahányan, annyiféle színnel és lélegzettel szólaltak meg. Nagyszerű választás, kitűnő előadás volt.
Ezek után egy rendkívül különös, sőt különleges művet vezetett be Bősze Ádám, Sosztakovics: 15. szimfóniáját, op. 141a (Viktor Gyerevjanko átirata) Víkingur Ólafsson, Baráti Kristóf, Várdai István, Tömösközi László, Joó Szabolcs, Schlanger Tamás játszották zongorán, hegedűn, csellón és egy légiónyi ütőhangszeren. A játékos első tétel – amely tele van ismert művek apróbb-nagyobb reminiszcenciáival – máris megmutatta, mit tud a rengeteg űtőhangszer önmagában, a játékosok egymást múlták felül. Emlékezetes volt a xilofon, a kisdob, a harangjáték, a zongora és a többi hangszer mesteri kezelése is. Az átirat azért is tűnt telitalálatnak, mert az apró motívumsejtekből építkező Sosztakovics-muzsika keresve sem találhatott volna méltóbb hordozóréteget, mint ez az összeállítás. Jogos volt az ünneplés a távolba vesző utolsó akkord után.

Kapcsolódó
A reykjaviki hárfa
Izlandra, a világ legészakibb fővárosával rendelkező szigetországra először március végén figyelhettek fel a magyarok, amikor a WizzAir elindította közvetlen járatát Budapest és Reykjavik között, aztán néhány hónappal később a labdarúgó Európa-bajnokságon bukkant fel az ország nemzeti tizenegye, amelyik nemcsak a magyar csapattal játszott döntetlent, de Angliát is kiejtette a versenyből. Cikkünk azt vizsgálja, hogy kik is az izlandiak és mire képesek, ha művészetről van szó.
Este először egy Schubert-dal, a Pásztor a sziklán, D 965 – Olena Tokar (ének), Kohán István (klarinét), Frankl Péter (zongora) értő és csodaszép előadása dobogtatta meg a publikum szívét, amelyben a tiszta és lágy énekhang mellett Kohán remek klarinéthangja és Frankl bölcs, színgazdag zongorajátéka jelentette az élményt. Ezután Britten: Fantázia-kvartett oboára és vonóstrióra című művét adta elő David Walter (oboa), Genevieve Strosser, Pusker Júlia, és Ella van Poucke. Az érdekes, a semmiből előtűnő pizzicatók után Walter világos, később kissé pasztorális, tiszta oboahanggal ajándékozott meg bennünket.
És akkor az ágyú. Prokofjev: 7. (“Sztálingrád”) zongoraszonáta, op. 83, Olli Mustonen interpretációjában. Feltűnően sokat készült a színpadon, még a lapozó lányt is odébb tessékelte néhány arasszal, és hosszan rázogatta kezét, csuklóját. A nyitótétel borsos triolái, kemény hangvétele világosan idézte fel az alcímben szereplő világháborús helyszínt, témákat nagyon nehezen lehetett körvonalazni ebben a tételben, a lassú tétel pedig csak amolyan erőgyűjtésnek bizonyult, távoli harangozással, elfúló kvartokkal. Mustonen azután felrobbantotta a zongorát. Az utolsó tétel a zongoratechnika végső határáig elmenve egyetlen hétperces őrjöngéssé vált, szilánkokra tépett motívumsejtekkel, kalapáló, atonális menetekkel, kétségbeesett disszonanciákkal, zakatoló, fogaskerékszerű repetálásokkal. Fogalmam sem volt, hogy pontosan mi is áll a kottában, de egyáltalán nem is érdekelt.

Kapcsolódó
Elektroakusztikus zene Prokofjev-módra
Gabriel Prokofjev neve nem véletlenül cseng össze az ismert orosz zeneszerzőével. Szergej Prokofjev unokája nagyapja nyomdokain haladva a klasszikus zene hagyományait követi, azonban az elektronikus zene modern hangzásvilágával fűszerezi azt. A Sziget Fesztiválon kérdeztük őt műveiről és fesztiválélményéről.
A féltonnás Steinway remegett a színpadon, és a nézők sem tudtak levegőt venni. Egészen az utolsó akkorddörrenésig, de aztán egyszerre kezdett ordítozni mindenki – egyszerűen katartikus volt, világklasszis előadás, nem tudom szerényebben fogalmazni. Ezek után, a szünet végeztével Chaussont hallgatni (D-dúr koncert hegedűre, zongorára és vonósnégyesre, op. 21 – Julien Quentin, Kirill Troussov, Gringolts-kvartett) maga a béke szigete volt, a romantikus fokozások és szép dallamok Kirill Troussovnak ezúttal nagyon ínyére voltak, és a lágy, igazán szépre hangszerelt darab jólesően vezette le a Prokofjev-őrületet. Máskor lehet ismét újratölteni.
És ez az utolsó napon el is érkezett, mármint az újratöltés, amikor is Olli Mustonen mint zeneszerző is bemutatkozott a Kaposfesten. Amikor a szédítő Prokofjev-interpretáció után gratuláltam neki, amit ő elfogódottan megköszönt, megkérdeztem, hogy ennyire közel érzi-e magához az orosz zeneszerzőt. Hogyne, érkezett a válasz, az összes szonátája repertoárdarabom. És Bartók? – kérdeztem tőle, mire elmosolyodott, és közölte, hogy az egyik legkedveltebbje, mind a három zongoraversenyét műsorán tartja, és ha már mindenáron választania kell, akkor a Második koncertet érzi a leginkább sajátjának.
Erre a röpke kis hotelfolyosói interjúra emlékeztem, amikor a zárónapon Mustonen Zongoraötösét játszotta el magyarországi bemutatóként a szerző és a Gringolts-kvartett. A háromtételes alkotás az első pillanattól fogva időnként inkább tűnt vonósnégyessel kísért zongoraversenynek, Mustonen ugyanis – teljesen természetes módon – a saját, rendkívül erőteljes, tömör és impulzív pianista felfogására építette saját szólamát. A zakatoló főtéma csoport nem atonális, inkább kvartakkordos, néha Bartók-hangzatos jelleget képviselt, és a kvartett hol átvette ezt a zakatolást, hol dallamsorokat játszott rá. Formailag hagyományos darab: töredékesen, de szonátaformát láthattunk a nyitótételben, ahol a második téma szépen kontrasztált a főtémával, vonósakkord-mixtúrákat hallhattunk nagyon különleges hangzatokkal. Egy-egy pillanatra pedig a jazz és Steve Reich minimálzenéje is felbukkant mint inspirációs forrás. A lassú tétel eredeti, szép éjszaka-zene volt, vonós dallamcsírákkal, sok magánnyal, merengéssel, és a zongora bőséges szólóival. A tétel középrésze felgyorsult, imitációt, kánont hallhattunk, suhanó, majd forte kvarthangzásokat, és néha egy-egy megnyugtatóbbnak szánt tonális foltot. A finálé a szonátarondóra emlékeztetett, persze itt is csak felvillanásokban, Mustonen az eddig is kápráztatóan nehéz zongoraszólamot megtetézte a táncos főtémát játszó, viharzó vonósokkal. Sebes kóda, vágtázó ütemek zárták a nagyon kompakt és felvillanyozó, eredeti alkotást, amelynek végén ismét teljesen jogosan szólt a sokfüggönyös vastaps és bravózás. Csattanó a végén. Nagyon jól szólt.