Hogy ki a legtartósabb, és ki fog bekerülni évtizedekkel később a magyar zeneirodalom oszlopcsarnokába, azzal kapcsolatban dugják össze a fejüket a nálam sokkal okosabbak. Az biztos, hogy Gyöngyösi Levente az egyik legismertebb és legtöbbet foglalkoztatott zeneszerző a klasszikus színtéren. Ráadásul rendkívül közvetlen, barátságos ember – na, nem mintha ez zenei kérdés volna. De azért elmesélem: én az annak idején Maradj talpon néven futó „szakadékba zuhanós” kvízműsor forgatásán ismertem meg. Mindketten játékosnak jelentkeztünk ugyanis. A Cantate Domino című rövid kórusművét sokat hallgattam akkortájt, meg bármi mást, ha szólt a Bartók Rádióban, és a szerzőt is rögtön megismertem, megkérdeztem hát tőle, hogy:

Mire ő azt felelte, hogy igen. Beszélgettünk, aztán (nem egy körben, de) játszottunk a kvízműsorban, egyikőnk sem aratott fényes sikert, mert leestünk a mélybe. Nem lettünk milliomosok, de az, hogy a zeneszerzőt valamiféle játék kapcsán ismertem meg, sokatmondó. Pillanat, mindjárt mondom, miért.

Szeptember 23-án este, öt évvel később pedig Gyöngyösi Levente szerzői estjén ülök. Az utóbbi időben kérdeztem őt az új operájáról, A Mester és Margaritáról, és bekerült a Fidelio éves kiadványába, a Kult50-be.

A Kult50 portréjában többek között ezt írtam róla:

A fenti gondolatból hadd emeljem ki a könnyedséget és a szabadságot, amelynek együttes jelenléte általában a játék könnyűségét és szabadságát jelenti.

Nem újkeletű esztétika ez, megfigyelhetjük Vivaldinál, Haydnnél, Mozartnál vagy – a magyarok közül leginkább – Dohnányinál is. Jól képviselik ezt a felszabadító erőt azok a kórusművek, amelyekkel a szeptember 23-i szerzői est elkezdődött – a Pro Musica Leánykar és Szabó Dénes karnagy előadásában. Ebben a latin szövegre komponált nyolc kis kórusdarabban gyakori, hogy a disszonancia jelent csúcspontot, sőt, előfordul, hogy a magas regiszterben megszólaló disszonancia feloldozó erővel hat.

De ugyanez a játékos szemlélet jelenik meg a Fuvolaversenyben, amelynek előadásához Ittzés Gergely, illetve a Budafoki Dohnányi Zenekar és Hollerung Gábor jön a színpadra. A BDZ és Hollerung ugyanis Gyöngyösi leggyakoribb megrendelője és műveinek állandó tolmácsolója. Ennek a műnek az értékelésében hadd hívjam segítségül Csengery Kristóf zenekritikust, aki idén márciusban a Zenekar folyóiratban így írt a darabról: „Gyöngyösi Levente vonzón energikus hangvételű, sokszínű és sokféle hatást feldolgozó, eklektikus versenyművet írt; olyan kompozíciót, amely hagyományhű, ám az időtlen modernség szelleme sem idegen tőle, és félreismerhetetlenül magyar zene – miközben a felszínes »magyarosság« dekoratív lehetőségeit mellőzi.” Ittzés Gergely kezében és Gyöngyösi kottájában a fuvola mint hangszer képességeinek csúcsán mutatkozik be, és ebben a környezetben még az a mutatványnak beillő technika sem öncélú, hogy a szólista képes két hangot is megszólaltatni a fuvolán egyszerre. (Ezt Ittzés Matuz Istvántól tanulta, ahogy Hollerungtól megtudjuk.)

Hollerung Gábor afféle avantgarde atonális alkotásként mutatja be a concertót, mielőtt még a szólista a billentyűk közé csapna. A perpetuum mobile első tételéről a szerző egy interjúban azt mondta: „Az érdekel, hogy egy aszimmetrikus lüktetés hogyan tudja a szimmetrikus mozgás benyomását kelteni.” Én a magam részéről úgy érzem, hogy hasonlóan bánik a tonalitással is: szinte minden ütemben ott van a harmóniához való visszatérés lehetősége, és ez mégsem történik meg.

A játéktól jutunk el a komoly tartalomig – írtam feljebb, s hát tessék, itt van ennek a kitűnő példája, a második tétel. Lehet, hogy a szerző eljátszott a gondolattal, hogy vajon tud-e lassú tételt írni úgy, hogy lemond a változatos ritmikáról, s csupán a harmóniai invencióra támaszkodik. Hát tud. A telt, otthonos hangzatok szervesen fejlődnek egymásból, és kizökkentenek az időből. Zenehallgatás közben biztosra vettem, hogy a kottában ütemvonalak sincsenek, de amúgy vannak, íme a kotta. Viszont Balog finom rubatói nyomán szinte ki is radírozhatnánk őket.

Kottarészlet Gyöngyösi Levente Zongoraversenyének II. tételéből (Fotó/Forrás: gyongyosilevente.hu)

A finálé Prestissimo, csupa energia, lenyűgöző erő. A Budafoki Dohnányi Zenekart dicséri ez, akik nem bátortalanok belevetni magukat a játékba. A záróütemekben a feloldás nem történik meg, de ez a befejezetlenség áldásos, mert bennünk ott kavarog tovább a zene.

A szerzői est utolsó darabja A Mester és Margarita című musical-opera első húsz perce. Kicsit erőszakoltnak tűnik ennek a húsz percnek a kiragadása egy olyan műből, amely amúgy is meglehetősen komplex, zenés színházi változatban pedig végképp olyan posztmodern köntösbe öltöztetni a Bulgakov-regényt, hogy ahhoz érdemes leülni, és végighallgatni az egészet. Maga a szerző így beszélt róla egy interjúban:

Erről most nem is írnék többet, inkább legyen a beszámolóm kurtán furcsa, minthogy a teljes alkotás ismerete nélkül ítéljem meg a részletét. Annál fontosabb viszont, hogy hírül adjam, hogy a Mezei Néző utánakérdezett, és igen, fogják játszani A Mester és Margaritát 2019-ben az Operaház valamelyik játszóhelyén. Addig is, érjék be a tavalyi, miskolci ősbemutatóról szóló beszámolónkkal.