Pardon, Scholl kontratenor. Bár a 16. század derekán még nincs problémájuk az énekeseknek a falzettből (álhangszalagos megszólalásból) vagy gégemerevített fisztulásságból adódó elnevezéssel. Nem ezzel van: hisz templomi karzatokról épp kiszorítják őket a kasztráltak, akiket bezzeg senki sem eufemizál - és némelyikük az isteni ajándéknak tekintett vocéval remekül boldogul. Fényes karrier várja Senesinót vagy Carlo Broschit, aki Farinelliként még depressziós betegeket is gyógyít dalolásával.
Az egyház egyidejűleg tiltja és tűri a kasztrációt, mivel nőket nem enged kórusba, a fiúk hangja pedig serdüléskor törik, és addig se jó precíz éneklésre. Muzsika márpedig kell a liturgiához, hát jöjjenek, akik a szülők szerint „véletlen balesetnek" áldozatai - speciel kiskamaszként elvesztették mindkét heréjüket, így félresiklattatott náluk a természet hormonális tomboldája.
A gyermeki szoprán vagy alt matéria köbre emelkedik, volumene gazdagodik, ugyanakkor elmarad az énekes másodlagos nemi jellegének kifejlődése. A csupasz fiatalember hatalmas vitálkapacitásra tehet szert: ma „vastüdő" kell egy-egy fogós Bach- vagy Händel-frázis egylevegőjű megoldásához. Tegyük hozzá: ezerből egynek marad különlegesen szép a hangja, s fut be csillogó pályát, márpedig csak Itáliában évente négyezer fiúgyermek életét teszi tönkre az embertelenség. (És a hamissá lett, harmadosztályú kórustutti-kasztrált örülhet nyomorodott életének, hisz a fiúk fele azonnal elvérzik a vidéki bérsebész szutykos asztalán. Tévhit viszont, hogy a potencia egészében odaveszne: a legtöbb esetben csak nemzőképtelenség áll fenn.)
1870-től új idők járnak: a friss olasz állam tiltása nyomán ma már csak sercegő lemezről hallani az utolsó herélt, Alessandro Moreschi erőteljes, nőies énekét. Alfred Deller pedig feltámasztja a torkokban szunnyadó falzett technikát, amelyet a romantika tenorjai Duprez teljes funkciós magas C-je előtt bőven használtak. (Férfiolvasóink mindegyikének - sőt még a nőknek is - van falzettja: vonuljanak félre, és próbáljanak tartott hangot nagyon halkan sikítani, az lesz az!)
A régizene forradalma óta tart a falzettisták térnyerése, lám, már a fachnév, a (valójában altregiszterű) kontratenor is meggyökeresedett. Michael Chance, Derek Lee Ragin vagy a férfiszopránnak megmaradt Max Emanuel Cencic varázsos és virtuóz művészetét testközelből volt módom figyelni, Philippe Jaroussky, a fiatal orosz-francia, vagy a német, templomi énekkarban és reneszánszon felnőtt Andreas Scholl művészete ugyanúgy szintbe áll a vokalitás más magaslataival. Scholl mellett szól még életkora: benne jár a negyvenes évtizedben, ahol a kollégák hangja már lebegni kezd - de nem az övé. Mások illúzióvesztőn femininek - ő képes a férfiszerepeket maszkulinul előjátszani. Az ifjak hajszolt tempóval rohannak fel-le a koloratúrlétrán - ő már érett kifejezéssel, mély és derűs stílusismerettel teszi ezt, éppoly sebesen. Mások két orcára falnak a barokkopera-konjunktúra roskadó asztaláról - ő visszautasítja azt is, hogy operistának titulálják. Énekes, aki időnként operában is fellép, mondja, s szerénysége mögött a legutóbbi, Koppenhágában filmre vett Arsace-alakítás az aranyfedezet. (Budapesti Händel-estjén is hallható lesz a Partenope lirissimo csúcsáriája.)
Így érdemes. Andreas Schollnak érdemes. Ha borzalmas és személyiséggyilkos műtétek nélkül elérni nem is tudjuk a kasztráltak különös kaliberét, legalább a lehető legkevésbé maradjunk alul.
2010. május 11. 19:30
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Andreas Scholl Händel-estje
Km.: a Stuttgarti Kamarazenekar
hírlevél
