Miért éppen Bécsben folytattad a tanulmányaidat?
Kalandos úton jutottam el odáig. Mindig szerettem énekelni, otthon éreztem magam a zenében, de nem néztem volna ki magamból, hogy komoly eredményeket érhetek el ezen a téren, a családomban senki nem volt zenész. Először az ELTE-re jártam, angol-magyar szakra, aztán teljesen véletlenül eljutottam egy énektanárhoz, aki felkészített a továbbtanulásra.
Felvételiztem a Zeneakadémiára és Bécsbe is, gondoltam, valahol csak kellek, de fogalmam nem volt arról, hogy mennyi esélyem van.
Bécsben előbb zajlott le a felvételi, és hamar meglett az eredmény, német- és szolfézstudás nélkül is felvettek, ráadásul Claudia Viscához, akihez kerülni akartam. Az egyetemen nagyon szerettek, a tanárnő is pártfogolt, úgyhogy már a tanulmányaim alatt főszerepeket kaptam. Az egyik Humperdinck Jancsi és Juliskájában volt, amiből rengeteget tanultam, a bécsi egyetem erőssége a gyakorlati oktatás. Megtapasztalhattam, milyen egy operarendezővel együtt dolgozni. Az előadások pedig a Schönbrunni Kastély színpadán voltak, ahol annak idején Mozart is járt, tehát már az elejétől úgy érezhettem, tényleg operaénekes vagyok.
Hogyan kerültél bele a nemzetközi zenei élet körforgásába?
Az áttörést a másik szerepem, Cherubino hozta. Miután elénekeltem, odajött hozzám egy híres ügynök, és a terveimről kérdezett, majd elküldtek a Volksoperbe előéneklésre, ekkor voltam körülbelül huszonhét éves. Oda rögtön fölvettek társulati tagnak, úgyhogy végül be se fejeztem a tanulmányaimat. Három évet töltöttem a színháznál, nagy becsben tartottak, és a bécsi közönség is nagyon lojális, szerencsés, aki ott tud kezdeni. Utána viszont szóltam az ügynökömnek, hogy szeretnék egy kicsit más felé is körülnézni, ezért elmentem Mannheimba előéneklésre, aztán ott is eltöltöttem egy évet. De bármilyen színvonalasak is voltak a produkciók, gyakorlatilag futószalagon készültek, kilenc szerepet kaptam egy évadban, ezért ismét váltani akartam. Így kerültem a Hamburgi Állami Operához, ahol megint három évet töltöttem el. Nagyon jó feladatokat kaptam, ismét Cherubinót, Hamupipőkét Rossinitól, nagyrészt lírai mezzoszerepeket, de énekeltem például Janáčeket is.
Azért érdemes társulati tagként kezdeni a pályát, mert akkor a színház biztosítja a korrepetíciót, Hamburgban ráadásul nem is fukarkodtak vele.
Miért döntöttél úgy, hogy hazaköltözöl?
2018 tájékán úgy éreztem, elég a szerződésekből, szabadúszó szeretnék lenni. Elhatároztam, hogy itthon a helyem, mert hiányzik Budapest, a magyar nyelv, az itteni zene. Mert ahogy Bécsben is van egy jellegzetes színe a zenekarok hangzásának, ugyanúgy itthon is. Különleges a magyar zenei élet, külföldön is jó ajánlólevél, ha a bemutatkozásnál kiderül, hogy magyar vagy. Pont a covid előtt jöttem haza, nem volt jó az időzítés, de szükségem volt arra a kis szünetre, hogy rendezzem az életem, átgondoljam, mit akarok csinálni.
Rájöttem, hogy mennyire szeretem a munkám, ezt az ember akkor érzi igazán, amikor hiányozni kezd neki.
Míg korábban leginkább csak a Müpában tudtak rólam, ahogy kezdett újraindulni az élet, egyre több helyre hívtak. Most már híre ment, hogy itthon vagyok, így szerencsére sok megkeresést kapok, miközben külföldön sem felejtettek el.
Mennyire könnyű a külföldi sikerek alapján itthon elindulni? Eljutnak a külföldi hírek a hazai művészeti döntéshozók fülébe?
Ez szerintem attól is függ, hogy valaki itthon végzett-e, vagy már kint is tanult.
Magyarországon Bátor Tamás kísérte figyelemmel a pályámat, ő rendkívül szívén viseli az énekesek sorsát.
Végig szerepekben gondolkodott velem kapcsolatban, koncertekre hívott meg. Később Fischer Ádám kezdett számontartani, vele énekeltem egy koncertszerű Kékszakállút Düsseldorfban, ami nagy sikert aratott, a színház vissza is hívott, hogy a szcenírozott előadásban is én játsszam a szerepet. Ádámmal most a Berlini Szimfonikusokkal is előadjuk a darabot. Szerencsére egyre bővül azoknak a karmestereknek a köre, akik tudnak rólam, és szeretnek. Nem tudom, mi az érvényesülés szokásos útja, de nagyon örülök, hogy a felújított Operaházban is debütálhatok, ráadásul olyan darabokban fogok szerepelni, mint az Ariadné Naxoszban vagy az Idomeneo, amelyben Baráth Emőke lesz a partnerem. Fontos, hogy a mi generációnknak is legyen kedve itthon énekelni, ha már olyan fantasztikus helyszíneink vannak, mint az Operaház, az Eiffel Műhelyház vagy Müpa.
És mi szükséges a nemzetközi érvényesüléshez? Mennyire kell tudatosan alakítani a karriert?
Én soha nem voltam tudatos a karrierépítésben, bár úgy hiszem, szükséges. Nagyon szerencsés, ha az embernek olyan ügynöke van, aki rögtön meghallja, mit szeretne. Előfordult, hogy csak megjegyeztem valamit beszélgetés közben, és ő utánajárt, hogyan lehetne megvalósítani. Ehhez persze napi kapcsolat szükséges, és hogy pontosan ismerje a lelkivilágomat, mert mi, énekesek nagyon változóak vagyunk, akár egyik napról a másikra. Ma már szinte elképzelhetetlen az ilyen kapcsolat, legalábbis a nagyobb ügynökségeknél.
Igen nagy nevekkel dolgoztál együtt a pályád során, kik voltak rád a legnagyobb hatással?
Maga Bécs rendkívül nagy hatással volt rám, fontos inspirációt jelentett, amikor egyetemistaként állójeggyel néztem a nagy sztárokat a Staatsoperben. Emlékszem, hallottam Natalie Dessay-t, Rolando Villazónt, José Curát, a Bécsi Filharmonikusokat… Azonkívül én dalokat is énekelek, és élvonalbeli zongoristákkal dolgoztam együtt, például Julius Drake-kel. Helmut Deutsch is a mesterem volt, foglalkozott az előadásmódommal, a német dikciómmal. Sokat koncerteztünk vele, a Müpában is felléptünk, és jelentős helyszínekre vitt magával, így a Schubertiadéra is. Ő az egyik legnagyobb név ezen a területen.
Mégis ellentmondásos volt a kapcsolatunk, egyfelől olyan volt vele az éneklés, mintha ráülnél egy varázsszőnyegre, és repülnétek az éjszakában, ahol nem történhet semmi baj.
Ugyanakkor nagyon szigorú is volt, és sok kételyt támasztott bennem, nem tudtam mellette magabiztos lenni. A londoni Wigmore Hallban adott estünk volt életem legstresszesebb koncertje. Valahogy nem igazán működött köztünk a kémia, nem éreztem magam elég szabadnak mellette. Ettől függetlenül óriási hatással volt rám, nagyon tisztelem és szeretem, és mindenért hálás vagyok neki. Aztán ha valakit ki kellene még emelnem, Kent Naganóval sok kisebb szerepben felléptem Hamburgban, Mahler 8. szimfóniáját is megcsináltuk az Elbphilharmonie-ban. Ami az énekeseket illeti, nagyszerű volt együtt szerepelni Andreas Schagerrel a Parsifalban, vagy Eric Cutlerrel, aki mostanában nagyon népszerű is lett. És feltétlenül szeretném kiemelni, hogy amióta hazajöttem, Bikfalvy Júliánál tanulok, neki is sokat köszönhetek.
Említetted, hogy külföldön rögtön más szemmel néznek rád, ha kiderül, hogy magyar vagy. Mit várnak tőled, és szerinted ez mennyire felel meg a valóságnak?
Sokat változott a zenei világ azóta is, amióta pályán vagyok. Annak idején mi, kelet-európaiak „egzotikumnak” számítottunk, azért hívtak meg nyugatra, mert még emlékszünk valamire a zene lényegéről, ami ott már feledésbe merült. Azóta hála Istennek sokszínűbb lett a szakma, ami szerintem nagyon jót tett neki. Ugyanakkor minket, magyarokat még mindig különlegessé tesz, hogy
a hangszínünk nagyon különbözik más énekesekétől, mivel a nyelvünk is igencsak eltér az európai nyelvektől.
És persze a nagy zeneszerzők előttünk járnak, bárhová megyünk, mindenhol ismerik Bartókot. Nemrég megjelent egy cikk az Opernweltben, amiben azt írták, hogy a Kékszakállú a 20. század legnagyszerűbb partitúrája. És talán a lelkünk is különbözik a többi európai népekétől, van benne valami varázslat.
Ezzel is tisztában vannak Nyugat-Európában?
Attól függ a megítélésünk, hogy mi magunk mit mutatunk meg, hogyan képviseljük a hazánkat! Mert mi vagyunk Magyarország. Ha ezt meg tudom élni, akkor aszerint fogják látni a magyarokat, amit én képviselek.
Bár a covid egy időre eléggé korlátok közé szorította az életünket, máskülönben hogy viseled a sok utazást?
Nagyon elfogadó, kíváncsi családból származom. Szeretünk olvasni, vitatkozni, világot látni. Ez valamennyire nekem is a véremben van, úgyhogy egy bizonyos szintig szeretem a jövés-menést. Évente négy-hat hónap még teljesen rendben van, de kell egy bázis, ahová hazatérhetek. Pont ezért örülök az itthoni lehetőségeknek.
Szeretek besétálni a Müpába, végigmenni a gyönyörű Andrássy úton, betérni az Operába, akár csak gyakorolni, de szívesen kimegyek Kőbányára is, az Eiffelbe.
És közben nem kell szállodában laknom, jobban oda tudok figyelni, mit eszem, mint utazás közben, hiszen az éneklés lényegében sport, fontos a megfelelő fizikai kondíció. És ha már sport: szeretek futni a Margitszigeten, és a gyakorlataimat ugyanazon a jógamatracon elvégezni. Ráadásul nőként a magánéletemre is figyelmet akarok fordítani. Nyilván meg lehet szokni a sok utazást is, van, aki évi kilenc-tíz hónapot is úton van, csak kérdés, hogy akarom-e ezt. Mindig megérzi a hang, ha más klímában vagyok, a rövid repülőutak után is kell fél nap, amíg regenerálódom, és azt érzem, hogy az izmaim ugyanott vannak, mint korábban (nevet). Az is szempont, hogy ha az ember folyton úton van, akkor nincs saját közönsége. Mivel ma már nem lehet CD-ket eladni, nagyon nehéz rajongói bázist felépíteni. Még a közösségi média lehet erre alkalmas, de én nem túlságosan kedvelem. Itthon viszont számontartják az embert, ha fellépek valahol, akkor azt mondják: „ja igen, őt már láttuk egyszer a Müpában.”
Nagyon széles a repertoárod. Akarsz valamilyen irányba specializálódni, egyáltalán szükség van erre?
Az én hangom se nem túl nagy, se nem túl kicsi, hajlékony, de szeretek vele nagy íveket énekelni. Ezért szerintem egy jolly joker, nagyon sok mindenre jó, és érdekel is, hogy mit tudok vele megvalósítani. Érdekelnek a különböző nyelvek, stílusok. Ez a sokféle szerep sokféle karakterrel is jár, nadrágszerepek, igazi nők… Szeretek játszani a színpadon. Feszegetem a határaimat, megpróbálom felfedezni, mire vagyok még képes. A csillagjegyem Ikrek, és mindig úgy éreztem, hogy több ember lakik bennem. Ezeket az embereket mind boldognak kell tudnom, mindnek adnom kell valamit, hogy élhessenek, és én is harmóniába kerüljek magammal.
Fejléckép: Láng Dorottya (fotó: Shirley Suarez)