Perényi Miklós

Egy alkalommal interjút készítettem Takács-Nagy Gáborral, és amikor az időpontot egyeztettük, a kiváló hegedűművész azt mondta, jaj, most úgyis nagyon nehéz bármiben megállapodni, mert épp labdarúgó-Európa-bajnokság van. Na és, én is nézek meccseket. Nem erről van szó, mondta, hanem hogy ők közben próbálnak Schiff Andrással és Perényi Miklóssal, és ügyesen kell beosztani a próbákat, nehogy Perényi véletlenül rájöjjön, a focimeccsek kezdési időpontja is szempont. Mert amikor ez szóba került, kikerekedett szemmel nézett rájuk, hogyan tudják az idejüket ilyen marhaságokra fecsérelni, mint a foci.

Perényi szeme. Kamaszként emlékszem még, hogy valami koncertközvetítés volt a tévében, és ámulattal néztem a cselló utolsó hangja után Perényi szemét. Furcsa, idegen, szinte zavaros pillantását, mint aki egészen máshol volt, egészen más világban tett látogatást, és azt sem tudja, mi ez itt körülötte, kik ezek az emberek, és miért tapsolnak olyan megvadultan. Ja, hogy nekem. Köszönöm, igazán köszönöm. Elragadtatottan néztem a képernyőt, hogy

Idén hetvenéves ennek a mágikus busznak az utasa, és bár önmagában hetvenévesnek lenni igazán nem érdem, de nekünk talán figyelmeztetés. Mintha egy kicsit túlságosan is megszoktuk volna, hogy Perényi köztünk jár. Köztünk jár, köztünk csellózik, és hogy köztünk csellózzon, ahhoz gyakorol, gondolkodik, él, nem néz focimeccseket, nyilván áldozatokat hoz, nem túl sokat, csak az egész életét. Csupán ennyit kap ez a hangszer, aminek alig van irodalma, maroknyi a mű, kicsi Vivaldi, néhány Bach, két Haydn-koncert, kevés Beethoven, két Brahms-szonáta, meg egy fél versenymű, aztán jöhet a nemszeretem 20. század. Mire megkapja a diplomát az ember, már mindent eljátszott, amit lehet. Perényi meg azt mondja: eljátszani, az könnyű. Az a kezdet. Elmélyedni, újrajátszani, keresni és tovább keresni. Mint az aranyásó, aki ugyanazt a darab földet túrja egy életen át, és nem kérdi, megéri-e. Nem kérdi, lesz-e jutalom, aranyrögöcske. Ha nem találtad meg az aranyat, nem ástál elég mélyre.

Megszoktuk Perényi Miklós közelségét, mert volt rá időnk. Tizenegy éves volt, amikor az első koncertjét adta.

Még tanult Pablo Casalsnál. Casalsnál! Most ne is a csellistalegendára gondoljunk, csak a naptárra: Casals 1876-ban született, az első világháború kitörésekor is már csaknem negyvenéves volt.

Perényi Miklós (Fotó/Forrás: Csibi Szilvia)

Akkor megint felejtsük el a naptárat. Nem attól a kultúra arca Perényi Miklós, mert hetvenéves. Valójában ő mindig a magyar kultúra arca, mindig itt van, mindig dolgozik, mindig teljesít. Évtizedek óta. Játszik. Fellép. Ha nem lép föl, gyakorol. Ha nem gyakorol, tanít. Nem hagyja el a hangszer vonzáskörzetét. Nem olyan vészesen nagy, nem olyan szörnyen nehéz ez a hangszer, ha csak a szomszédba kell vinni, de hosszú távon… Egy életen át…

Választott szenvedését? Boldogságát? Sorsát, végzetét?

Nem tudom. Mindig egy Bach-kantáta jut eszembe róla: Ich will den Kreuzstab gerne tragen. Szívesen hordoznám a keresztfát. Nekünk, akik nem hordozunk választott terheket, éljük az életet, ahogy élni lehet, Perényi a bizonyosság, hogy van az a másik világ. Hogy el lehet oda jutni, vissza lehet onnét jönni ép bőrrel, valamit még mondani is lehet arról, hogy mi történt ott. Mondani, azt talán mégsem, de csellózni igen, és aki hallja ezt a hangot, legalább annyit tud, hogy van valami más. Nemcsak más, de több, tisztább és igazabb, amiről sok fogalmunk nincsen. Ez az, ami zavarba hozza az embert.