Fidelio: Milyen szerepet játszott a családjukban a zene?

Laszlo Végh: Nálunk reggeltől estig valamilyen formában mindig jelen volt a zene, a legtöbbet a tanítványokkal hallottuk muzsikálni apánkat.

Alja Végh-Batthyány: A zene a humusza volt a családunknak, nekünk ez volt a természetes. Más apák földművesek vagy orvosok, építészek, a miénk zenész volt. Az ő művész-életének köszönhetjük a taníttatásunkat, a kulturális hátterünket, a rengeteg érdekes élményt: találkozást más országokkal, más nyelvekkel, kultúrákkal, különleges emberekkel. Gyerekként nem is vettük észre, milyen jó dolgunk van. 

A.V-B.:  5 éves koromban kezdett el zongorázni tanítani anyám, akkor még Franciaországban voltunk. Úgy látszik egész jó lehettem, mert felvettek a Baseli  Zeneakadémiára. 15 éves koromban Németországba költöztünk, ott a Hannoveri Főiskolára jártam és természetes volt, hogy zongorát fogok tanulni. A kétségeim Bécsben jöttek, hogy elég jó vagyok-e erre a pályára, vagy csak azért vettek fel, mert az apám lánya vagyok. Mindenki, akinek bemutattak, azt mondta: "Á, a kis Végh!" Végül abbahagytam a zongorázást. Amikor elváltam a férjemtől, nem akartam, hogy nagy változás legyen a gyerekeim életében. Úgy gondoltam, hogy a zenei menedzselést otthonról is lehet csinálni. Pár nyelvet beszélek, úgyhogy egész jól ment és most is ezzel foglalkozom.

F: László a kémikusi pályán biztos nem hallotta, hogy "Á, a kis Végh!" De hogy került ilyen messze a zenétől?

L.V: Nagyon egyszerű. Nekem se ritmusérzékem, se tehetségem nem volt, inkább fociztam. Hogy lettem kémikus? Rossz voltam az iskolában, mindenki azt mondta, hogy lusta, buta gyerek. Hál' Istennek akkor  jött a fizika és a kémia mint új tantárgy, és abból nagyon jó lettem.

F: Nem is próbált soha zenélni?

L.V: De, hegedültem. Akkor vettem csak észre igazán, mennyire nincs tehetségem.

F: Az édesapja tanította?

L.V: Nem, soha. A papám csak profikat tanított. Én magam úgy láttam, hogy a zenésznek nagyon magasra kell kerülnie, hogy sikeres legyen, a kémikus meg úszik a nyolcvan százalékkal.

F: Azért egy harvardi doktorátushoz gondolom több kell, mint úszni a nyolcvan százalékkal.

L.V: A jó kémikusnak nem kell kiváltságosnak lenni. A művésznek igen.

A.V-B: Édesapánk az unokáival viszont szeretett együtt muzsikálni - egyszer egy évben. Karácsonykor zenélt Laci lányával, Krisztinával vagy az én egyik fiammal, aki szintén hegedűt tanult, de velünk nem.

F: És mennyi ideje maradt a családra? Egy ilyen tevékeny, utazó művész életébe mennyire fért még bele, hogy családapa is legyen?

A.V-B: Amikor kisgyerek voltam, anyám mindig megmutatta apánk képét, hogy küldjünk puszit neki. Erre én azt mondtam: ez az az úr, akit apunak hívnak. Ez aztán megváltozott, amikor idősebbek lettünk. De hát addig fel kellett építeni egy karriert! A háború után a koncerttermek le voltak bombázva, nem volt pénz, ő pedig a három kvartett-társa miatt is felelősnek érezte magát. Rengeteget utaztak, ritkán láttuk.

- Korábban Magyarországon már elindult egy nagyon szép karrier. Olyan nagyszerű dolog fűződik a nevükhöz, mint Bartók V. vonósnégyesének európai bemutatója.

A.V-B: Volt egy nagyon fontos zenei fesztivál Barcelonában, akkor apám megalapította az Új Magyar Vonósnégyest. Bartókkal együtt próbálták a kvartettet és ott mutatták be Európának. Később aztán nem volt koncert, ahol ne játszottak volna Bartókot.

- Milyen történeteket őriznek Bartókról a családi legendáriumban?

A.V-B: Apám tizenkét éves korában került fel Kolozsvárról Budapestre, amikor felvették a Liszt Ferenc Zeneakadémiára. Bartókot csodálta, gyűjtötte a kottáit, amit akkor még kézzel kellett másolni. Apánk azt a zenét értette, átérezte teljesen, azzal tudott azonosulni. Bartók úgy látszik, elismerte őt mint hegedűst, mert amikor a Kontrasztokat írta, a hegedűszólamot neki adta, hogy nézze át - hiszen Bartók nem volt hegedűs -, kérte, hogy beszéljék meg, hegedűs szempontból mit kellene módosítani, finomítani. Mielőtt kimentek Amerikába, Bartók és Pásztory Ditta meghívta a barátokat egy búcsúdélutánra hozzájuk. Amikor mindenki felállt, hogy menjen, Bartók azt mondta: "Végh maradjon itt!" A konyhában aztán együtt ették meg a torta utolsó darabjait. Ezt sokszor mesélte apánk, meghatotta, hogy ő volt Bartók utolsó pesti vendége.

F: Óriási nevek fordulnak elő Végh Sándor életrajzában. Nagyszerű művészek, akikkel személyes barátságban volt. Richard Strauss vezényletével játszott tizenöt évesen, Pablo Casals jó barátja volt, őt biztos Önök is ismerték. Gondolom Casals egy idős bácsi volt a Végh gyerekek számára.

L.V.: Igen. Idős és fontos ember volt, de messze volt tőlünk. A feleségére sokkal jobban emlékszem, mert ő sokkal fiatalabb volt nála.

A.V-B: Hatvan évvel volt fiatalabb! Azt hiszem apánknak Casals egy kicsit atyai figura is lehetett, második legfontosabb mentora az életben. Casals őt nagyon elismerte és minden évben meghívta Zermattba, Svájcba vagy Pradesba a Fesztiváljára. Felvették az összes Beethoven zongoratriót, a Schubert kvintettet. Barátok lettek. Nekem is van egy élményem róla Zermattból: három-négy éves lehettem, és nem akartak a szüleim elvinni a koncertre. Tomboltam. Casals megtudta, és azt mondta: "Miért nem engedik? Hozzák el a párnáját, és vagy elalszik, vagy nem." Nagyon jól esett, hogy kiállt mellettem.

- Végh Sándort a magyar zenei közvélemény akkor kezdte megismerni, amikor magyar művészekkel dolgozott a Camerata Salzburg élén. Schiff Andrással, Keller Andrással, Perényi Miklóssal voltak többek között partnerek. De azt hiszem, az egész nemzetközi zenei élvonal megfordult a Végh Sándor által szervezett különböző fesztiválokon, Cervoban, Cornwallban.

LV: Igen, többek között Szvjatoszlav Richter, Fischer Annie, Kocsis Zoltán, Schiff András, Wilhelm Kempff, Jean-Pierre Rampal.

A.V-B: A Cervo-i Fesztivál úgy alakult, hogy a szüleim  akartak egy házat a tengerparton, csendes helyen, ahol nyugodt családi életet lehet élni - amit aztán apánk hamar megunt és egy este elment a falu közepén lévő szép térre és körbesétálta. Tapsolt különböző pontokon, próbálgatta az akusztikát. "Itt kell zenét csinálni!" - mondta. Aztán később átvettem a rendezvények gondozását és a fesztivál jövőre immár ötvenöt éves lesz. Idén az első koncertet a Camerata Salzburg adja, és természetesen a budapesti Végh Sándor Vonósnégyes Verseny győztesei is koncerteznek majd ott. Még egy nagyon fontos helyszínt meg kell említeni apánkkal kapcsolatban: Prussia Cove-ot. Ő alapította ezt az intézményt, melynek mottója az "Átadás". Ez nagyon fontos fogalom volt apánk számára. Mindazt, amit ő kapott, úgy gondolta, át kell adni másoknak. És ezt viszi tovább most Schiff András és Steven Isserlis - azok, akiknek apám adta át ezt az egészet. Kurtág György, Rados Ferenc is mindig a meghívott előadók között volt. Keller András részt vett egy Kamarazene Központ megalapításában Magyarországon, nekem nagy boldogság ez, hogy ő is ugyanazt csinálja, mint apánk. Ápolja, továbbviszi a bartóki hagyományt.