Az előre kiadott műsort fordított sorrendben adták elő: előbb a Sosztakovics-kvintettet, s csak a szünet utána Brahmsot. Hogy ezt közönségbarát megfontolásból tették-e, netán a jobb erőbeosztás kedvéért, azt alighanem tőlük kellene megkérdezni. Keller András más esetekben sem feltétlenül ragaszkodik a kronologikus sorrendhez, s elvileg igaz, hogy jobb lelki állapotot hagy maga után a Brahms-mű, mint a Sosztakovics, s az csak ízlés dolga, ki melyiket tartja izgalmasabbnak. Ezért cseppet se bántam, hogy a koncert eleje a prelúdiummal és fúgával indult.

Sosztakovicsról nemcsak én írtam meg itt, hogy leginkább a zenéjét szeretem (és zenehallgatóként egyre kevésbé izgat, ami ezen kívüli, noha végzett történészként természetesen nagyon is érdekel), hanem a kísérőfüzetet jegyző Fazekas Gergely is. Az 1940-es keletkezési évszám tehát nem Sztálin miatt izgalmas, sokkal inkább a megidézett stílusok és művek tömkelege okán. Sosztakovicsnak ebben az igen fontos művében a mostani előadás legszebben a befelé fordulást ragadja meg. A scherzóban Kelleréknél az őrület sokkal erősebb, mint a banális egyszerűség, melyből kiindul, de a sodró lendület magával ragadja a hallgatót. Kicsit több csöndet azért itt is elviselnék, erre nincs idő, és a zongora hangja nem mindig szép. Elsősorban a diszkantban csilingel nagyon „kalapácsosan", és én emlékszem, hogy jó egy és negyed éve Koroljov mennyire finoman játszott a magasban is - a mostani csilingelést tehát szándékoltnak veszem.

A harmadik tétel, ez a szláv Beethoven kiegyensúlyozottságával fog meg, s ismét meggyőződhetek, hogy a kvartett mostani felállása mennyire jó. Az impulzív vezetőt három kiegyensúlyozott, de bátor zenész kíséri, akik egyénileg is remek hangszeresek. S hogy miért épp e csendes tételnél említem meg őket? Talán mert épp az efféle „nyugodt" tételeknél tűnik ki, mennyire jók az arányok.

A mű záró tételében el tudok képzelni több kétértelműséget is (ahogy például a Richter-Borogyin kvartett neten is meghallgatható koncertjén hallhatjuk), a Sosztakovics-műnek a Koroljov-Keller-kvartett -féle előadása így is meggyőző.

A szünet után hallható Brahms-műből több nagyszerű felvétel is létezik. Ezt nem azért említem, mintha a koncertet ezek bármelyikéhez kellene mérni, de összevetni szabad. Nekem személyes kedvencem a Szolcsányi György („George Solchany") és a Magyar kvartett-féle előadás (mely két kiadásban rögtön két előadást takar, noha erre a kiadó magától nem jött rá). Ennek a kiegyenlített, nyugodt erejét kár lenne Kelleréken számon kérni. Kellerék felfogása - itt is - sokkal hektikusabb, olykor sokkal kapkodóbb - de ez egyáltalán nem ellentétes a brahmsi zenével. S a vonósnégyes tagjai ebben a műben bőven kapnak lehetőséget, hogy szólisztikus arcukat is megmutassák. Ebben nekem a higgadt és pontos Gál Zoltán tetszik leginkább, de dicséretet érdemelnek Szabó Judit pizzicatói is, hogy csak pár részletet emeljek ki.

Jevgenyij Koroljov pedig szintén remekül kamarázik, nehéz elhinni, hogy alkalmi társulásról van szó (ez akkor is igaz, ha tudjuk, a Concerto Budapesttel háromszor fellépő zongoraművész alighanem a hangversenyek utáni teljes hetet erre a kamaraprodukcióra szánta). De a Brahms-műben sem tetszik zongorajátékának hangja - olyannyira, hogy utólag is csak a hangszerre tudok gyanakodni (s ebben bőségesen benne van Koroljov iránti pozitív elfogultságom).

Az egész előadás egy lendület, a scherzóban egészen szédítő (s bizony olykor a technikai lehetőségek határát hallhatóan meghaladó) tempóban. S épp e tételben hiányolom leginkább a megnyugvást, a középrészben nem eléggé brummog a cselló hangszere legmélyebb hangján.

S mintha a két ráadás - két scherzo - is ezt igazolná: mintha az előadók is éreznék, ebben a műfajban maradtak leginkább adósok. Ezek azonban csak apróságok, összességében mégis beigazolódnak elvárásaink - különlegesen érdekes (ha nem is hibátlan) hangversenyben lehetett részünk. Kamarazenében nagyon sok ilyenre lenne szükség, hogy a műfaj visszanyerje az őt megillető helyet zenei életünkben.