A kilencvenes években a magyar zenei élet szereplőinek döntő többsége úgy gondolta, a politikai rendszerváltás az ő szakmájukban is mélyreható átalakulást hozott. A korábban monopolhelyzetben lévő – koncertrendezéssel, zenemű- és hanglemezkiadással, művészek menedzselésével foglalkozó – intézmények megszűntek vagy az éles piaci versenyhez nehezen alkalmazkodva, állandó anyagi problémák mellett működtek tovább. A helyzetet nehezítette, hogy olyan alternatív intézményrendszer sem alakult ki, amely pontosan rögzítette volna az állam, az önkormányzatok, a magánszféra és az érintett művészek jogait, kötelezettségeit, anyagi lehetőségeit. Ma, tizenhárom-tizennégy évvel a politikai fordulat után úgy tűnik, a rendszerváltás mégsem hozott akkora változást a zenei élet finanszírozásában, mint azt korábban sokan hitték. Az állami szerepvállalás még mindig sokkal jelentősebb, mint a nyugat-európai országok többségében.

Zenekarok és fenntartóik

Kovács Géza, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár Kht. igazgatója elmondta: a rendszerváltás idején Magyarországon tizenegy hivatásos szimfonikus zenekar működött, s bár közülük néhányan súlyos válsághelyzeteket éltek át, végül egyik sem szűnt meg, sőt az elmúlt bő évtizedben három új szimfonikus zenekar alakult. A hat vidéki hivatásos együttes – Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Szeged, Szombathely – finanszírozási modellje azonos: nem alakultak át gazdasági társasággá, hanem továbbra is költségvetési intézményként működnek, fenntartójuk a városi önkormányzat, s emellett részesülnek abból a belügyminisztériumi keretből, amely kifejezetten az önkormányzati zenekarok támogatását szolgálja, s amelynek szétosztása a mindenkori kulturális tárca feladata. Ez a vidéki zenekarok számára kifejezetten szerény, de mégis biztosnak mondható megélhetést jelent.

A fővárosban működő szimfonikus zenekarok szervezeti formája és anyagi lehetőségei jelentősen eltérnek egymástól. A Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Énekkar és Kottatár 1998. január 1-jével (a Nemzeti Filharmónia megszűnése után) jött létre mint nemzeti kulturális alapintézmény. A másfél éve közhasznú társasággá alakult Nemzeti Filharmonikusok mindmáig kiemelt – 2003-ban mintegy 1,5 milliárd forintos – költségvetési támogatásban részesülnek, s ezzel "piacvezetők”. Az 1992-ben állandó együttessé vált Budapesti Fesztiválzenekar évek óta önálló alapítványként működik, és a fővárosi önkormányzat, illetve magánszponzorok mellett az idei évtől a kulturális kormányzat is kiemelten (300 millió forinttal) támogatja. Ugyancsak alapítványi formában tevékenykedik a Matáv Szimfonikus Zenekar és a MÁV Szimfonikus Zenekar, a Magyar Állami Operaház művészeiből álló Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara – százötven éves hagyományához híven – független egyesület, a BM Duna Szimfonikus Zenekar, illetve a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar pedig – a Nemzeti Filharmonikusokhoz hasonlóan – kht.-vá alakult. Sajátos helyzetben vannak a Magyar Rádió zenei együttesei (zenekar, énekkar, gyerekkórus), amelyek – bár belső autonómiát élveznek – továbbra is egy nagy intézmény (pontosabban részvénytársaság) szervezeti egységeként dolgoznak.

Nem üzlet a koncertrendezés

A zenekarok többsége hangversenyrendező is: koncertjeiket, bérleti sorozataikat maguk állítják össze és értékesítik, így ők végzik a marketing- és promóciós tevékenységet is. Az egykori Országos (majd Nemzeti) Filharmónia jogkörét három közhasznú társaság vette át, amelyek Kelet-Magyarországért, Budapestért és a Felső-Dunántúlért, illetve a Dél-Dunántúlért felelősek, de kapacitásaik, anyagi lehetőségeik erősen korlátozottak. A kilencvenes évek elején egymás után alakultak a magántulajdonú hangversenyrendező vállalkozások, de ezek közül mára csak néhány maradt életben. A rendszerváltás óta eltelt időszak egyik meglepő tapasztalata, hogy a koncertrendezés piaci alapon nem működtethető tevékenység: állami támogatásra és magánszponzorációra is szükség van ahhoz, hogy a jegyárakat ne kelljen irreálisan magasra emelni.

Lemezpiaci recesszió

Korántsem ilyen jelentős az állami szerepvállalás a hanglemezkiadás területén. Hollós Mátétól, a Hungaroton Records igazgatójától megtudtuk: a Hungaroton tavaly mintegy 700 millió forint árbevételt ért el, s ebből csak 15 millió forint volt az állami támogatás. A Hungaroton egyébként a rendszerváltás után súlyos szakmai és pénzügyi válságba került, sokáig felszámolás is fenyegette, de az 1995-ben lezajlott privatizáció óta egyre sikeresebben működik. A magyar tulajdonban maradt (Várszegi Gábor érdekeltségébe tartozó), kft. formában működő Hungaroton elsősorban annak köszönheti sikereit, hogy megtalálta azokat a "fehér foltokat” – világpremierként felvehető zenetörténeti ritkaságokat –, amelyekkel megőrizte pozícióját a nemzetközi piacon. A lemezipar egészét érintő recesszió hatása alól persze a Hungaroton sem vonhatja ki magát: a hazai hanglemezpiac forgalma 2002-ben csaknem tizenöt százalékkal csökkent.
Az öt nagy multinacionális hanglemezkiadó (BMG, EMI, Sony, Universal, Warner) magyarországi képviselete semmiféle közpénztámogatásban nem részesül. Igaz, ez nem is lenne indokolt, hiszen nyereségérdekelt vállalkozásként működnek, kiadványaik döntő többsége kommersz popzene, a klasszikus zene és a dzsessz területén pedig szinte kizárólag nemzetközi katalógusukat értékesítik, hazai művészekkel – egy-egy kivételtől eltekintve – nem készítenek felvételt. Minisztériumi vagy pályázati támogatásra inkább azok a hazai független lemezkiadók számíthatnak – de ők is csak alkalomszerűen –, amelyek valamilyen "közszolgálati” jellegű programot valósítanak meg. Ide tartozik a BMC Records – amelynek kortárs zenei és dzsesszsorozatai nemzetközi szinten is egyre ismertebbek és sikeresebbek –, illetve az autentikus népzenét megjelentető Fonó Records.

A dzsesszt nem támogatják

Míg a klasszikus zenében a hangversenyélet, az előadó-művészet területén – az állami és önkormányzati támogatás ma is nélkülözhetetlen, a dzsessz semmiféle intézményes támogatásban nem részesül. Friedrich Károly harsonaművész, zeneszerző, a Zeneakadémia dzsessz tanszakának tanára a Közép-európai Kulturális Intézet vitaestjén elmondta, a szocializmus évtizedeiben a "tiltott” és "tűrt” kategóriák között egyensúlyozó dzsessz ma szabadon fejlődhet, jó néhány irányzata – így az etnodzsessz, illetve a különböző stílusok, áramlatok keresztezése (crossover) – kifejezetten virágzik. A dzsesszlemez-kiadás ugyancsak fejlődésnek indult, de ezek a CD-k alacsony költségvetésűek, s mivel nincs pénz reklámra, általában nagyon szűk körhöz jutnak el. A muzsikusok számára nagy probléma, hogy kevés a fellépési lehetőség. A művelődési házak csődje miatt a dzsesszklubok többsége is bezárt. Budapesten egyetlen olyan klub (a Jazz Garden) működik, ahol a műfaj kedvelői szinte minden este dzsesszt hallgathatnak. A László Attila vezette Magyar Jazz Szövetség a közelmúltban kezdeményezett tárgyalásokat a kulturális tárcával, hogy erkölcsi és anyagi támogatást kapjon a dzsesszklubhálózat újjáépítéséhez.