Klasszikus

Állandóság

2004.02.05. 00:00
Ajánlom
Az ember örül az állandóságoknak: mikor nagyjából előre tudhatja, mire számíthat egy koncerten – hogy nagy csalódás nem érheti. Ugyan amióta az eszemet tudom, sokkal többet hallgatok lemezt, mint hangversenyt, mégis állandó pont volt gyerekkoromban a Bartók Vonósnégyes, Perényi, Kocsis vagy a Liszt Ferenc Kamarazenekar koncertje. Különbségek persze vannak nevezett előadók, illetve egy-egy előadó egy-egy hangversenye között, az alapbeállítódás (pozitív előítélet?) azóta is megmaradt.

Ami változott: hogy gyerekkoromban szerettem a kamarazenekarokat, azóta karmesterközpontú lett a szemléletem. Rolláékkal a legszebb élményem az, amikor Schiff közreműködésével Bachot játszottak – akkor Schiff vezényelt.

És ami még változott: a Liszt Ferenc Kamarazenekar. Különösen a mélyebb szólamoknál tűnnek fel új, fiatal arcok (és hiányoznak régiek) – ami helyes is, a szakmai színvonal állandósága fontosabb az arcokénál. Ott vannak azonban a „régiek”, s ha a hajszín változik is, a lendület a régi. És régi az is, ahogy Rolla irányít, illetve ahogy a többiek figyelik őt és egymást.

Mozart A-dúr szimfóniáját valószínűleg nehéz rosszul játszani. A kis g-moll mellett ez a legtöbbet játszott korai „nagy” szimfónia (érthetetlen számomra, a 199-es G-dúrt pl. miért nem játssza senki), négy tétel, mégis egy világ. A Liszt Ferenc Kamarazenekar játéka pontos, részletgazdag, a hangzás alapvetően szép – furcsa módon az első hegedű nem tetszik igazán, mintha épp a legfontosabb szólam szólna olykor szét, de nem nagyon. Az előadásban semmi meglepő: a tempókban semmi túlzás, talán a negyedik lehetne gyorsabb (a viszonylag tempós harmadik után különösen, így megtörik a tételeken átívelő szerkezet logikája). A fúvósokkal nem vagyok megelégedve. Pontosabban: nem is lehetek, karmester híján az ő szerepük a színezés, s ha a vonósszólamok jobban mernek „bevállalni”, az talán annak köszönhető, hogy jobban látják egymást. Összességében mégis szép előadást kapunk, ha nem is változtatja meg világképünket.

Az Esz-dúr zongoraversennyel (K 449) más a helyzet. Itt is az az érzésem, ezt a zongoraversenyt hallottam legtöbbet színpadon, miközben van Mozartnak számos olyan zongoraversenye, mely jobbára csak lemezekről ismert. Karmester híján nyilván szűkül az előadható művek köre, hacsak nem veszi át a zongorista az irányítást (mint egy éve Perahia épp ebben a műben).

Ezúttal sajnos nem veszi. Már a zenekari expozíció gyatrára sikeredik. Ez a könnyűnek tűnő, áttekinthető kottaképű és szerkezetű zene nem is olyan egyszerű. Ráadásul a szólista, Elena Bashkirova (vagy Jelena Baskirova) belépése után kiderül: a zenekar és a zongorista két különböző Mozartot képzel el: Rolláék megmaradnak az A-dúr szimfónia tündéri könnyedségénél, Baskirova súlyosabb Mozartot játszik és követel. Ezt az ellentmondást súlyosbítja, hogy a kamarazenekar most már tényleg szétszól, Baskirova viszont görcsös, darabos, mackós – az ember azt hinné, nem tud zongorázni, komolyan. Nagy név, nem is először jár itt, de engem meglep, milyen gyenge teljesítményt nyújt a Mozartban: a futamok nem mennek, az ívek megtörnek, az ujjak összeakadnak. A Liszt Ferenc Kamarazenekar egy dologban egyedülálló: mindenkinél egy ütemmel rövidebben játssza az első tételt (már Ránki lemezén is) – a kadencia előtti zenekari belépés a zongoraszóló utolsó ütemére esik, míg más előadásokban és az én partitúrámban ezt követi (319-320. taktus).

Aztán a második tételben kialakul az összhang, ez a tétel valóban szép (de ha az előbb Perahiát említettem, az az érzésem, az ő pesti második tételére tovább fogok emlékezni). A harmadik viszont olyan, mint az első. Csalódottan várom a folytatást.

Szünet után Stravinsky „Concerto in Re” című, ritkán hallható vonószenekari művét hallhatjuk, az úgynevezett Bázeli concertót, melyet a szerző 1946-ban Paul Sacher zenekarának írt. E mű más Stravinsky-műveket idéz meg (pl. a Kártyajátékot a második tételben), kellő humora, olykor jazzbe hajló ritmusa van, amúgy nem tartozik a legemlékezetesebb művek közé. Úgy érzem, a Liszt Ferenc Kamarazenekar inkább a szép vonós hangzást tartja fontosnak, mint a humort és egyediséget, így kissé „sima” lesz az előadás – így sem érdektelen azonban ilyen ritkán hallható művekkel találkozni.

A hangverseny záró száma Sosztakovics 1. zongoraversenye, melyet Zongora-trombitaversenynek is szoktak nevezni. Boldoczki Gábor a vonószenekartól és a zongorától viszonylag távol kap helyet, arra gondolok, nem érzi-e magát nagyon magányosnak, de hallhatóan így is remekül tud együttműködni elsősorban az ezúttal meggyőző formában zongorázó Baskirovával. Boldoczki teljesítménye kiemelendő, de tetszik Baskirova is – bár a darabosság, mackósság ezúttal is megmarad, Sosztakovics művétől ez egyáltalán nem idegen. Ha nem lenne anakronizmus 1933-ban (és 2004-ben) ilyet mondani, illetve ha tudnánk, mit jelent, azt mondanám, Sosztakovics műve igazi posztmodern alkotás: töredékesség, stílusimitációk és -paródiák, idézőjeles és anélküli idézetekkel tarkított, szeretnivaló zene ez. Ezúttal a mű különös, hol fanyar, hol nyers humorát emelik ki az előadók. Úgy érzem, most már végképp a zongoristáé lett a vezető szerep, vele kommunikál a trombitás, a kamarazenekar pedig teljes egyetértésben kíséri őket. Igen jó előadást hallhatunk, és végre kiderül: Baskirova jó zenész, érdekes és szellemes egyéniség.

Összegzésül elmondhatjuk, jó hangversenyt hallottunk. Kár a Mozart-zongoraversenyért, de talán tanulságos és elgondolkodtató egy efféle csalódás is: egy ilyen nagy múltú, megújult és remek formában lévő kamarazenekar élére talán odaállhatna olykor egy karmester, akár a szólóművész személyében is.

Programkereső

Legnépszerűbb

Zenés színház

Elmaradnak a Billy Elliot előadásai

Tizenöt előadás marad el a két éve futó Billy Elliotból. A közelmúltban kormányközeli oldalról kritizált musicalnek egy ezernyolcszáz férőhelyes színházat kellene megtöltenie gyakran naponta kétszer.
Vizuál

Amit ne hagyjon ki a Múzeumok Éjszakáján

Hasznos tudnivalók és szerkesztőségünk tagjainak tippjei.
Színház

Működik a kémia Vecsei H. Miklós és Mészáros Blanka között

Megkezdődtek a Szegedi Szabadtéri Játékok új Shakespeare-bemutatójának, a Rómeó és Júlia próbái Hegedűs D. Géza vezetésével.
Klasszikus

Ez a klarinétos nem jutott be álmai iskolájába, mert a barátnője hamis elutasító levelet küldött neki

Szegény Eric Abramovitz hétéves kora óta egy Los Angeles-i konzervatóriumban akart tanulni, de a barátnője nem akarta, hogy a fiú olyan messze költözzön tőle, és akcióba lépett.
Plusz

Művészettel az orvostanhallgatók kiégése ellen

Empatikusabbak, jobb a kapcsolatuk a betegekkel, kevésbé hajlamosak a depresszióra és jobban bírják a terhelést – egy kutatás szerint a művészeti és humán tárgyak ilyen hatással vannak a diákokra. Ehhez pedig az is elég, ha zenét hallgatnak, nem muszáj maguknak is játszani valamilyen hangszeren.

Támogatott mellékleteink

Ezt olvasta már?

Klasszikus humor

Molto scherzando: Ilyen, ha a karmester szelfibotra cseréli a pálcát

Persze csak a Photoshop segítségével, egy komoly karmester soha nem tenne ilyet!
Klasszikus

Ez a klarinétos nem jutott be álmai iskolájába, mert a barátnője hamis elutasító levelet küldött neki

Szegény Eric Abramovitz hétéves kora óta egy Los Angeles-i konzervatóriumban akart tanulni, de a barátnője nem akarta, hogy a fiú olyan messze költözzön tőle, és akcióba lépett.
Klasszikus ajánló

Fidelio Klasszik: Ha leszáll az éj, írni kezd

A Fidelio és a Klasszik Rádió 92.1 közös magazinműsorának június 23-i adásában vendégünk lesz Érdi Szabó Márta, Dr. Földvári-Oláh Csaba, Horváth János Antal és Vaskor Gréta.
Klasszikus hír

Magyar Örökség Díjat kap az Óbudai Danubia Zenekar

A fennállásának 25. évfordulóját ünneplő együttest az MTA dísztermében tüntetik ki szombaton további hat díjazottal együtt.
Klasszikus hír

Senki nem akart négyoldalas Mozart-kéziratot venni 163 millióért

A Figaro házassága utolsó felvonásának egyik zenei vázlata az előzetes becslések szerint 500 ezer euróért kelhetett volna el egy árverésen. Nem vette meg senki.