Hetvenedik születésnapja alkalmából, 2008. december 12-én nagyszabású gálakoncertet rendeztek a tiszteletére a Sosztakovics nevét viselő Szentpétervári Filharmónia nagytermében, olyan művészek közreműködésével, mint Gyenyisz Macujev, aki az ünnepelttel és pétervári együttesével egy esztendővel korábban, 2007-ben lépett fel Budapesten, vagy Eliszo Virszaladze, aki mostani budapesti hangversenyének szólistája lesz, továbbá Gidon Kremer, Jevgenyij Kiszin, Natalia Gutman, Vadim Repin és Jurij Basmet. Impozáns névsor, amely azt mutatja, hogy Tyemirkanov az egykori Szovjetunió területén született muzsikusok több nemzedékének legjobbjai körében is tiszteletnek és elismerésnek örvend. Persze nemcsak hazájában övezi megbecsülés, hiszen pályája során a világ legjelentősebb zenekarait dirigálta, és jelenleg is több rangos külföldi együttes vezető karmestere.
Jurij Hatujevics Tyemirkanov az észak-kaukázusi Kabard- és Balkárföld székhelye, Nalcsik közelében született, 1938. december 10-én. Édesapja, Hatu Szagidovics Tyemirkano [sic!] a kaukázusi köztársaság kulturális minisztere volt. Egy ideig náluk lakott Prokofjev és későbbi második felesége, Mira Mendelssohn. A zeneszerző ekkoriban komponálta Tolsztoj regénye alapján a Háború és béke című operáját. Tyemirkanov apját 1941-ben, a német megszállás után kivégezték, a család ekkor elhagyta a várost.
Jurij a háború után, kilencéves korában kezdett zenét tanulni - tanára a hegedűt választotta számára. Négy évvel később Leningrádban, a különleges tehetségek iskolájában folytatta tanulmányait, a hegedű mellett brácsán játszott. Az ottani Zeneakadémián diplomázott, majd posztgraduális képzésben karmesterként is diplomát szerzett 1965-ben. A következő esztendőben megnyerte a Szovjetunió Össz-Szövetségi Nemzeti Karmesterversenyét, s ennek köszönhetően Kirill Kondrasin meghívására Európában és az Egyesült Államokban turnézhatott a Moszkvai Filharmonikusokkal és David Ojsztrahhal.
Abban az évben került kapcsolatba a színpadi zenével is: a leningrádi Malij Opera- és Balettszínházban a Traviatát vezényelte, 1968-ban a Szerelmi bájitalt, 1972-ben a Porgy és Besst. Közben 1968-tól a Leningrádi Szimfonikus Zenekar vezető karmesteri és zeneigazgatói posztját is betöltötte, egészen 1976-ig, amikor is a Kirov Opera és Balett (a jelenlegi Mariinszkij Színház) zeneigazgatója lett, ahol az ő dirigálásával olyan legendás előadások születtek, mint - többek között - Csajkovszkij Anyeginje és Pikk dámája, valamint Prokofjev már említett Háború és békéje. Ottani működése azért is meghatározó és emlékezetes, mert a színház zenekara az ő igazgatása alatt adta első szimfonikus hangversenyeit. 1979-ben a Leningrádi Zeneakadémia professzorának nevezték ki. 1988-ig tanított az intézményben, de mindmáig rendszeresen tart mesterkurzusokat olyan rangos intézményekben, mint a philadelphiai Curtis Institute és a New York-i Manhattan School of Music.
Más fontos változást is hozott pályafutásának történetében az 1988-as év: ekkor hunyt el a Leningrádi Filharmonikus Zenekar vezetője, Jevgenyij Mravinszkij, és őt kérték fel utódjának. Az együtteshez régi kapcsolat fűzte, hiszen muzsikusi pályája elején koncertmesterként játszott a zenekarban, 1967-ben pedig Mravinszkij asszisztenseként dolgozott velük. Mravinszkij pontosan ötven esztendeig állt az együttes élén, Tyemirkanov pedig immár huszonnégy éve irányítja őket. A legrégebbi orosz zenekar elmúlt százharminc évéből tehát az utóbbi hetvennégyet ők ketten határozták meg. Képzelhetjük, mekkora kihívás lehetett Tyemirkanov számára Mravinszkij örökébe lépni, akiről ráadásul köztudott volt, hogy rendkívül sokat követelt muzsikusaitól, s állítólag legalább tizenhat próbát igényelt egy-egy koncert előtt. Mindenesetre az már önmagában ritkaságszámba megy, hogy valaki ilyen hosszú ideig vezessen egy együttest: Ormándy Jenő is "csupán" harminchét évig irányította a Philadelphiai Zenekart, Jean-Claude Casadesus harminchat éve áll az általa alapított Lille-i Nemzeti Zenekar élén, de hogy közelebbi példát hozzunk, Fischer Iván immár huszonkilenc esztendeje a Budapesti Fesztiválzenekar első embere. Mravinszkij fél évszázad alatt a világ élvonalába tornázta fel a leningrádiakat, s Tyemirkanov sem enged a színvonalból. 2005-ben a Szentpétervári Filharmonikusok - akiket 1991 óta hívnak így, mióta városuk visszanyerte eredeti nevét - első orosz zenekarként kaptak lehetőséget arra, hogy hangversenyükkel megnyissák a New York-i Carnegie Hall aktuális szezonját.
A hagyományok, a régi értékek semmibevétele - mondta egy interjúban Tyemirkanov - a jövőt veszélyezteti. Ennek alátámasztására még egy kaukázusi közmondást is idézett: "Ha pisztollyal lősz a múltadra, a jövő ágyúval fog tüzelni rád." Ennek alapján joggal feltételezhetjük, hogy igyekezett megőrizni az elődje által teremtett értékeket, miközben nyilvánvalóan saját képére is formálta az együttest. Azt is nyilatkozta egyszer, hogy egy muzsikus nemzetiségének nincs jelentősége abból a szempontból, hogy milyen zenét játszik a legjobban: példaként említette a kanadai Glenn Gouldot, akit a legkitűnőbb Bach-játékosnak tart és Szvjatoszlav Richtert, aki szerinte a legtökéletesebben játszotta Beethovent. Érdekes, hogy a Szentpétervári Filharmonikus Zenekar előző két Müpa-beli fellépésére, 2007-ben és 2009-ben mégis tisztán orosz műsort hozott, és a mostani programban is szerepel egy orosz darab, Prokofjev I. szimfóniája.
Tyemirkanov egyébként létrehozott egy - a nevét viselő - nemzetközi alapítványt, amelynek célja elsősorban az orosz zenei tradíció ápolása, illetve Szentpétervár egyedülálló kultúrájának és zenei előadói hagyományainak gondozása. A maestro díjat is alapított, amellyel minden évben elismerik a Szentpétervári Zeneakadémia Líceumának legkiválóbb növendékeit.
hírlevél
