Másodszor koncertezik Magyarországon; első budapesti látogatására még pályakezdőként, a rendszerváltás előtt, valamikor a nyolcvanas évek második felében került sor. Mennyire ismeri a magyar zenét és a muzsikusokat?
Világszerte az orosz zene specialistájaként könyveltek el, és valóban Csajkovszkij, Muszorgszkij, Borogyin, Rimszkij-Korszakov, Prokofjev és Sosztakovics művei szerepelnek leggyakrabban a koncertjeim műsorán. Ez azonban nem jelenti azt, hogy szakbarbár lennék, akit nem érdekel az európai barokk, bécsi klasszika és romantika, az ebben meghatározó szerepet játszó osztrák-német kultúrkör vagy éppen a magyar zene. Nagyon szeretem például Liszt Ferenc szimfonikus költeményeit, s a kezdeti idegenkedés után, harmincévesen Bartók Béla életművével is alaposan megismerkedtem. A kékszakállú herceg várát azóta többször is vezényelhettem, s ma már egyik legkedvesebb operámnak tekintem, de emellett Bartók hangszeres versenyműveit, illetve Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára című művét is folyamatosan repertoáron tartom. A magyar muzsikusok közül többször dolgoztam együtt Kocsis Zoltánnal, akit a világ öt legjobb zongoristája közé sorolok. Hallottam, hogy újabban vezényel is, ami nagyon jó dolog, mert az a tapasztalatom, hogy aki hangszeres előadó-művészi múlt után veszi kezébe a karmesteri pálcát, sokkal érzékenyebb, sokkal több empátia van benne, mint aki egész életében dirigens volt. A magyar zenei életet persze nem ismerem belülről, de arról tudok, hogy néhány kiemelt kulturális alapintézményt - így az Operaházat és a Nemzeti Filharmonikus Zenekart - a kormányzat kiemelten támogat. Bárcsak nálunk, Oroszországban is így lenne!
Ön azért nem panaszkodhat, mert a szentpétervári Kirov Opera és Mariinsky Színház - amelyeknek főigazgatója - produkcióival bejárja az egész világot, és Nyugaton bizonyára nemcsak erkölcsi, hanem anyagi elismerésben is részesülnek.
A turnék, a külföldi előadások valóban sikeresek, de ez nem feledteti azt a mindennapos küzdelmet, amit otthon folytatunk a túlélésért. A jó szándék persze megvan: az orosz politikusok, döntéshozók is kezdik felismerni, hogy a kultúra, a művészet exportképes árucikk, ami az ország hírnevét is öregbíti. Most már a kommunizmus kísértetével sem kell megbirkóznunk; nem kérdezgetik tőlünk lépten-nyomon, hogy milyen érzés diktatúrában élni és dolgozni. Az orosz gazdaság azonban még nincs olyan állapotban, hogy a kultúrát megfelelően tudja támogatni, ezért a színházak, zenekarok napról napra élnek, folyton azon kell idegeskednünk, hogy ki tudjuk-e fizetni a következő villanyszámlát vagy kikapcsolják az áramot. Ilyen körülmények között is lehet ugyan minőségi produkciókat létrehozni - ezt jó néhányszor sikerült is bizonyítanunk -, de egy bizonyos ponton túl a művészek hivatástudata, elkötelezettsége már nem elegendő, megfelelő anyagi feltételekre is szükség van.
A kilencvenes évek közepén nagy sikerrel mutatkozott be a San Franciscó-i operaházban, azóta visszatérő vendég a legfontosabb amerikai dalszínházakban és szimfonikus zenekaroknál. Milyen hasonlóságokat és különbségeket lát az európai és a tengerentúli zenekultúra között?
Én is azok közé tartozom, akik úgy látják: Amerika egyre inkább átveszi a vezetést. New Yorkban, Chicagóban, San Franciscóban, Seattle-ben, Los Angelesben több évszázados lemaradást sikerült ledolgozni a kitűnően működő zeneiskola-hálózatnak és a professzionális marketingtevékenységnek köszönhetően. Miközben itt, Európában egyre többet beszélünk a globalizáció, az amerikanizálódás káros hatásáról, az Újvilágban a kommersz tömegtermékek - popzene, hollywoodi sikerfilmek - mellett egyre markánsabban helyet követelnek maguknak a valóban értékes kulturális kezdeményezések, és ezek általában meg is találják a maguk közönségét.
Három fesztivált is alapított: az egyiket a finnországi Mikkeliben, a másikat a Vörös-tenger partján, Eilatban, a harmadikat pedig otthon, Szentpétervárott. Mi az elsődleges célja ezeknek a kezdeményezéseknek?
Érzelmileg a szentpétervári fesztivál, A fehér éjszakák csillagai elnevezésű programsorozat áll a legközelebb hozzám. Az opera, a balett és a szimfonikus zene nagyszabású bemutatkozási lehetősége ez, színes tablókép, rengeteg kiváló vendégművésszel. A finneket azért szeretem, mert hihetetlenül sokat tesznek a klasszikus zene társadalmi presztízsének helyreállításáért - sehol másutt nem foglalkozik annyit a média egy komolyzenei programsorozattal, mint Finnországban. A csodálatos fekvésű üdülőhely, Eilat régóta valódi fesztiválváros, s egyben a kulturális turizmus egyik központja. Ez a szép hagyomány azonban most - az izraeli politikai helyzet miatt - megszakadt, így jelenleg az általam alapított fesztivál is szünetel.
hírlevél
