Klasszikus

Amerikában éppen arról megy a vita, hogy rasszista-e a klasszikus zeneelmélet

2020.09.19. 09:15
Ajánlom
De óvatosan ítéljünk a kérdésben, mert nem minden „libsi” mondja, hogy rasszista, és senki nem lesz híve a fehér felsőbbrendűségnek attól, mert szereti Beethovent vagy Wagnert.

Az idei év Beethoven éve lett volna – születésének 250. évfordulója okán –, a történelem azonban közbeszólt: a koronavírus-járvány világszerte padlóra küldte a kulturális életet, az amerikai Black Lives Matter-mozgalom nyomán pedig Amerika azt vizsgálja, hogy mennyi inherens része kultúrájának a rasszizmus.

Miközben az ilyenfajta vizsgálódás sohasem árthat, sőt egyesek szerint szükséges, érdemes vigyázni – mint általában mindig –, nehogy a művészeti kérdések ideológiai színt kapjanak.

Például úgy, mint kis hazánkban, ahol lassan nem tud olyan probléma felbukkanni, amely nem kapná meg a saját helyét a „libsi” vagy a „fidesznyik” táborban. Júniusban a Magyar Nemzetben rögtön megjelent egy cikk arról, hogy Amerikában eredendően rasszistának tartják a komolyzenét – sőt, egyenesen a kihalásának szurkolnak. (Érdemes megjegyezni, hogy a Nemzet által közölt cikket Habony Árpád, Orbán stratégiai tanácsadójának angliai hírügynöksége, a V4NA készítette.) A bután megírt és mindenféle mélységet nélkülöző, nyúlfarknyi írás persze csak arra jó, hogy a politikai szekértáborok közötti szakadékot mélyítse. Ezért most megpróbálom körültekintően és alaposan megírni, miről is szól a polémia.

PhilipEwell-111025.png

Philip Ewell

Tavasszal a Music Theory Online folyóiratban megjelent Philip Ewell tanulmánya „Zeneelmélet és a fehér faji rendszer” címmel. Ewell a New York-i Városi Egyetem (CUNY) tanára, amely az Egyesült Államok egyik legrangosabb zenei doktori iskolája. A tudós ezzel a mondattal kezdte tanulmányát:

„A zeneelmélet fehér.”

Huszonkilenc oldalas írásának fő állítása, miszerint a klasszikus zeneelmélet nem csak annyiban fehér, hogy fehérbőrű professzorok oktatják, hanem alapjaiban a fehér felsőbbrendűséget képviseli, ez pedig befolyásolja azt, hogy miként elemezzük és tanítjuk a klasszikus zenét. Ewell leginkább az egykori osztrák zeneelmészt, Heinrich Schenkert (1868-1935) bírálja, aki kifejlesztett egy analízist (a Schenker-módszert), amellyel egész zeneművek elemezhetők, különös hangsúlyt adva azok harmóniavilágának. Schenker metódusa szerint pedig elsősorban a német zeneirodalom alkotásai – Bachtól Brahmsig és tovább – elemezhetők jól. Schenker egyébként, jóllehet maga zsidó volt, hitt a német felsőbbrendűségben, és magasztalta Hitlert. „Ha lenne valaki a zenei életben is, aki egyszer s mindenkorra végez a zenei marxistákkal” – sóhajtozott egyik írásában. Ewellnek azonban nem ezzel van problémája, ő is, mint ahogy a zenetudomány eddig, elválasztja az embert szakmai munkásságától.

Ewell érvelése szerint Schenker elsősorban a fehér embert tartotta géniusznak, és ez a felfogás általánosságban jellemzi a klasszikus zenét.

Rögtön kitört a balhé a zenetudományi szakmában. A texasi székhelyű Journal of Schenkerian Studies, amely nevéből eredően is a Schenker-féle módszert igyekszik megőrizni, 91 oldalas választanulmányt szentelt az ügynek. (A választanulmány ázsióját nem emelte, hogy nem szerepelt rajta szerzőnév, ami mondani sem kell, elképzelhetetlen egy tudományos publikáció esetében.) Philip Ewell tehát híres-hírhedtté vált. Volt, hogy egyenesen „fekete-antiszemitának” nevezték a fekete felmenőkkel rendelkező szerzőt, noha Ewell meg sem említette Schenker zsidóságát. A jobboldali National Review és a FOX News (Trump kedvenc tévécsatornája) pedig jó muníciót látott a történetben közönségük hergelésére, és azt állították, rögtön a cancel culture brutális megnyilvánulásaként értelmezve a dolgot, hogy Ewell egyenesen be akarja tiltani Beethovent.

Ewell tézise vitatható, helyenként problémás, de az tévképzet, hogy ki akarná törölni a zenetörténet nagyjait a kánonból. Ő maga is leszögezi:

ilyenről szó sincsen.

Beethoven-szobor_Martonvasar-160252.jpg

A martonvásári Beethoven-szobor (Fotó/Forrás: Harangozó Ádám / Wiki)

Ahogy Alex Ross írja – aki a legjózanabb cikket publikálta a kérdésben a New Yorker hasábjain –, a vita meglehetősen szűk körű: a klasszikus zenei szakmát érinti, ráadásul leginkább az Egyesült Államokat. És nem is az egész szakmát, mert Schenkert nem mindenhol veszik túl komolyan – Németországban például nem –, és egy amerikai diák is simán elmulaszthatja a nevével való találkozást, ha éppen olyan tanárokhoz kerül.

Ross szerint mégis csak van probléma a klasszikus zenével, de annak megoldása semmiképpen sem az, hogy dobjuk a kukába jó 5-700 év zenei kánonját (és ezt nem is tanácsolta senki).

„A klasszikus zene fehérsége elsősorban amerikai probléma” – írja Ross a New Yorkerben. Természetesen többségben vannak a fehér és férfi szerzők, hiszen Európában a 20. század előtt szinte csak fehérek éltek, a nők egyenjogúsítása pedig még nem történt meg. A többnemzetiségű és multikulturális Egyesült Államok azonban úgy importálta a klasszikus zenét annak minden hagyományával együtt, hogy beleilljen az ország kezdettől fogva rasszista hierarchiájába.

Nem sok erőfeszítés történt annak érdekében, hogy az Egyesült Államok saját komolyzenei kultúrával rendelkezzen.

Pedig az 1893-ban idelátogató Antonín Dvořák is azon a véleményen volt, hogy az amerikai zenének legalábbis részben az afroamerikaiak és az őslakosok zeneiségén kell nyugodnia. Dvořákot persze a spirituálék egzotikuma ragadta meg, de jó érzékkel vette észre, hogy az Újvilágban olyan kincs van, amely megkülönböztető erejű: mind harmóniavilágában, mind ritmusvilágában más, mint az európai zene. Sajnos az amerikai komolyzenei élet inkább Európát majmolta, s a fekete zenészek, akiknek semmi esélyük nem volt konzervatóriumokba, zeneakadémiákra kerülni, a jazzben és más szórakoztató műfajokban találták meg az életüket. Dvořáknak persze igaza lett: a jazz és a blues meghódította a világot, megteremtette a saját sztárjait, a komolyzene viszont bajban van.

DvorakAmerikaban-111555.jpg

Antonin Dvorák New Yorkban

Az elmúlt két évszázadban szinte lehetetlen volt, hogy egy fekete szimfonikus zenekarban játsszon. Kivételek persze akadtak, akiket máig mutogat a szakma, hogy lám, neki is sikerült. (Mi is írtunk „az afrikai Mahlerről” és „a fekete Mozartról”.) De akad ellenpélda is. Nina Simone például klasszikus zenésznek készült, de mivel nem tudott érvényesülni, beérte azzal, hogy két lábon járó legenda legyen a jazz és a gospel műfajaiban. A Stravinsky-kortárs Florence Price-nak úgy, ahogy sikerült, hogy befusson (fekete nőként!), de utána meglepetten tapasztalta, hogy hangversenytermi zeneszerzőként elveszítette a feketék támogatását, a fehérek pedig afféle egzotikumként tekintettek rá, nem nagyobb súlyt tulajdonítva művészetének, mint a századelő Európája Josephine Baker rúdtáncának. A Metropolitan Operában 1955-ben lépett fel az első fekete énekes, Marian Anderson, de fekete szerző operáját azóta sem mutatták be itt.

„A klasszikus zene akkor lépheti át a múltja árnyékait, ha erősebben kötelezi el magát a jelen mellett”

– írja Alex Ross. Szerinte az sem old meg semmit, ha a hangversenyszervezők ezentúl több fekete zeneszerzőt tűznek műsorra az elmúlt évszázadokból. Ahogy az sem, ha levesszük a programról a Varázsfuvolát, mert egyesek szerint Mozart rasszista indíttatásból ábrázolta Monostatost (ez persze erős ferdítés). Händelt sem kell bojkottálni azért, mert részvényese volt a Royal African Company rabszolgakereskedő vállalatnak, amely több mint kétszázezer feketét transzportált Afrikában a Karib-szigetekre (a megdöbbentő tényt David Hunter zenetudós ásta elő néhány éve).

Leontyne Price

Leontyne Price (Fotó/Forrás: Jack Mitchell)

Amikor Leontyne Price az Aida címszerepében azt énekelte: „O patria… quanto mi costi”, azaz „Szülőhazám, mibe került nekem!”, a valóság és a színpad találkozik, az évszázados kotta pedig megtelik jelenbeli tartalommal. Erre kellene törekedni a klasszikus zenének – általában is. Ha a „rasszista Händel” zenéjét egy fekete énekes adja elő, az történelmi lépcsőfokot jelent, meghaladását annak, amit korábban a történelemben rosszul gondoltunk. Ahogy Ross írja: „Nem kell végső ítéletet hozni – nem kell ártatlannak vagy bűnösnek nyilvánítani zeneszerzőket. A történelemben létezni annyit jelent, mint együtt élni annak összetettségével, ellentmondásaival és tévedéseivel.”

Szűklátókörűség lenne azt gondolni, hogy csak Ewellnek vagy csak az őt bíráló Schenker-védőknek van igazuk. Az viszont elkerülhetetlen, hogy az Európa-központúságából kilépő, globálissá váló klasszikus zene nyitott legyen a vizsgálódás új módszertanaira, amelynek nyomán képes lesz befogadni a világzene és más műfajok megtermékenyítő hatását, és elismerni a tehetséget és az értéket akkor is, ha nem fehér zeneszerző hozza létre. Csakis a saját érdekében.

6 jazzdal a rasszizmusról, amitől megszakad a szíved

Kapcsolódó

6 jazzdal a rasszizmusról, amitől megszakad a szíved

A jazz története elválaszthatatlan a faji identitás kérdésétől és a feketék polgárjogokért folytatott küzdelmétől. A szegregációról szóló ikonikus jazz-szerzemények közül válogattunk.

Rasszista lenne a Pillangókisasszony?

Rasszista lenne a Pillangókisasszony?

Eljárt az idő Puccini operája fölött, a Pillangókisasszony tragikus sorsú heroinájának ábrázolása bántóan sztereotipikus és szexista, vélik egyre többen. Egy New York-i színház jelentősen átdolgozta az operát, melyről kérdés, hogy átmenthető-e a modern korba.

Programkereső

Legnépszerűbb

Színház

Nem a szokásos nemzeti ünnep – Tízezres tömeg ment utcára a független Színművészetiért

Háborút nem vívtak, de seregüket felvonultatták a színművészetisek. Hol klasszik tüntetés, hol ’56-ra emlékező előadás volt az ünnepnapra hirdetett megmozdulás, amin több mint tízezren vehettek részt.
Színház

Hamarosan eldől, hogy ki vezetheti tovább a Pécsi Nemzeti Színházat – íme a pályázatok!

Rázga Miklós igazgatói megbízatása jövő év elején lejár, a meghirdetett igazgatói pozícióra pedig a szeptember 28-i határidőig két egyéni és két páros tervezet érkezett. A szakmai bizottság ezekről a pályázatokról október 21-én döntött, de a pécsi közgyűlés határozata még hátravan. Bemutatjuk a pályázókat.
Vizuál

Hatvan éve eltűnt festményt ismert fel szomszédai nappalijában a Met egyik látogatója

Jacob Lawrence sorozatából öt kép hiányzott, ebből kettőnek, köztük a most előkerült darabnak, csupán a címe volt ismert.
Zenés színház

Eladta alapítója portréját a londoni Királyi Operaház, hogy túlélje a járványt

A képet David Hockney, az egyik legkeresetebb élő művész készítette még a hetvenes években. Értékét az is növeli, hogy Hockney alig fest felkérésre. A portrét követően harminc évig nem vállalt hasonló megbízást.
Klasszikus

A tanár és az előadóművész egyensúlya – interjú Farkas Gáborral

Szeptembertől a Zeneakadémia Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetője lett, hazaköltözik Tokióból Farkas Gábor zongoraművész. Lehet, hogy észre sem vettük, hogy távol volt: rendszeresen találkoztunk vele a hazai színpadokon. Mert, miként a zongoraművész vallja, koncertezést és tanítást együtt érdemes művelni.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Klasszikus díj

Londoni díj közelében a Concerto Budapest koncertfilmje – az Ön szavazatán is múlhat!

A Concerto Budapest Szabó Stein Imre által rendezett koncertfilmjét beválasztották a 10. LOVIE AWARDS döntőjébe. Október 29-ig tart a kategória döntőseiről rendezett nemzetközi internetes szavazás. Szavazzon október 29. éjfélig, hogy ez a magyar film legyen a befutó!
Klasszikus interjú

A tanár és az előadóművész egyensúlya – interjú Farkas Gáborral

Szeptembertől a Zeneakadémia Billentyűs és Akkordikus Hangszerek Tanszékének vezetője lett, hazaköltözik Tokióból Farkas Gábor zongoraművész. Lehet, hogy észre sem vettük, hogy távol volt: rendszeresen találkoztunk vele a hazai színpadokon. Mert, miként a zongoraművész vallja, koncertezést és tanítást együtt érdemes művelni.
Klasszikus interjú

Bach gitárrajongóknak, gitár Bach-rajongóknak – interjú Marcin Dyllával

Idén először rendeznek online gitárfesztivált Magyarországon. A Budapesti Nemzetközi Gitárfesztiválon ebben az évben a V4 országok nagyjai adnak szólóestet. Közülük a tizenkilencszeres versenygyőztes lengyel gitárművésszel, Marcin Dyllával beszélgettünk.
Klasszikus interjú

„A közönség lelkesedése azonnal feledtette az összes problémát” – gondolatok a 6. Klassz a pARTon margójára

A zenei világot tekintve 2020 a lemondott koncertek éve. A fesztiváloknak különösen lesújtó ez az esztendő, mégis van pár szerencsés sorozat, ahol a csillagok együttállása – és persze a vírus két hulláma közti nyári fellélegzés – lehetővé tette, hogy visszacsempéssze az élő klasszikus zenét az emberek életébe. Ilyen volt a Balaton északi partján már hagyományos Klassz a pARTon is, ahol közel félszáz hangverseny szólalhatott meg. A program összeállításáról, a szervezés nehézségeiről, a koncertéletbe való nagy visszatérésről és a legfontosabb élményekről Érdi Mártával és a fesztivál művészeti vezetőjével, Érdi Tamás zongoraművésszel beszélgettünk.
Klasszikus hír

A Magyar Tehetség Nagykövete lett Várdai István

Várdai István a tehetséggondozásban vállalt szerepe miatt idén októberben megkapta a Magyar Tehetség Nagykövete címet.