Bernstein igazi showman volt, szenvedélye, karizmája, muzikalitása a kevésbé műértő közönséget is elvarázsolta. Sokszor idézett mondása, hogy "nagyon szeretem a zenét, de az embereket jobban szeretem” – és ez minden zenei megnyilvánulásából sugárzott. Már a debütálása sem volt mindennapi, amikor huszonöt évesen az utolsó pillanatban ugrott be az influenzás Bruno Walter helyett vezényelni, ami hatalmas erővel rúgta be karrierje motorját.
Leonard Bernstein híres volt arról is, amilyen átéléssel vezényelt – a zene elképesztő plasztikussággal tükröződött az arcán az egész zenemű alatt.
Ezt a képességét használta akkor is, amikor Haydn G-dúr szimfóniáját (No. 88.) vezényelte a Bécsi Filharmonikusoknak, pusztán a szemöldöke és az arcmimikája segítségével. Felmerülhet a gyanú, hogy a zenekar olyan jól begyakorolta a darabot, hogy Bernstein jelenléte szinte szükségtelenné vált, a New York City Opera egykori igazgatója, George Steel szerint azonban valódi vezénylésről volt szó: „láthatjuk, ahogy az álla dolgozik, ahogy a szeme szökdécsel, a szája pedig le-föl mozog. Visszajelez, int, instrukciókat ad, köszönetet mond a zenekarnak pusztán az arcizmait használva”. Íme:
hírlevél
