A Bakáts tér mintha megfiatalodott volna. A néhány éve még ütött-kopott szocreál környezet megfelelő díszletet adott az egyik legismertebb operához. A ferencvárosi nyári játékok keretében Koltay Gábor Puccini Toscáját állította színpadra.

A nyári opera-előadások általában nem törekszenek nagy újításokra. A közönség a szép melódiákat köti a kellemes nyárestéhez, s csak ritkábban a feldolgozhatatlan drámákat. S nem is biztos, hogy ez baj.

A rendezőtől megszokott módon ez a Tosca is a historizáló színpadi megoldásokra épít: a templom adja magát, s a színpadkép ki is használja ezt a ziccert. Jobbra Scarpia tere, a vacsora és kínzás színhelye, balra az Angyalvár közönyös - ám ebben a kivitelben monumentálisnak nem nevezhető - tömbje áll. A jelmezek is a cselekmény korát idézik, mintha történelmi filmet látnánk: Scarpia fekete ruhája figyelmeztet, hogy jó lesz vigyázni, gonosz figurával van dolgunk.

Ám ez a szinte dokumentumszerűen hitelesnek szánt hangulat egyrészt az erősítők folyamatos recsegése miatt kissé csorbul, másrészt szinte példázatként mutatja meg ennek a színpadi világnak a határait: az "eccola capella" sor után egy igazi templomba bemenni még csak megmosolyogtató, ám amikor a Szűz Máriaszobor előtt fénylő gyertyák közé helyezett csokor lángolni kezd, akkor kiderül, mi a különbség a színpadi és a valódi tűz között.

Az előadás szerencsére túllép ezeken a problémákon. Többet mutat fel Puccini operájából a történelmi tablónál, s a három énekes igazi drámai karaktereket formál meg. Tosca ok nélküli féltékenysége miatt érez lelkifurdalást, és ez is befolyásolja, amikor elfogadni látszik Scarpia ajánlatát. Scarpia is összetett jellem: a világ előtt az állam elszánt - és személytelen - rendőrfőnöke, a maszk mögött a visszafojtottságát kiélő férfi. Fokanov Anatolij ennek megfelelően hol parancsol, hol kér, hol ajánlatot tesz, hol visszavonja azt. Néha-néha még sebezhetőnek is tűnik. Hangjának számtalan árnyalata van, s megjeleníti azt a figurát, akinek gonoszsága mellett annak motivációit is feltárja.

Sümegi Eszter Toscája saját sorsát játszó énekesnő. "Mint a színházban" - énekli Cavaradossi, és valóban, amikor Tosca Scarpiával vacsorázik, szerepet alakít. Ahogyan féltékenységében, önfeláldozásában is van valami teátrális. Akkor dobja el életét, amikor szerelmének kivégzése és a kivégzés eljátszása összeér: szerep és valóság nem válik külön. Cavaradossi Kiss B. Atilla megformálásában viszont a naiv művész. Együtt él benne az, amit lefest és az, amit ábrázol: Tosca arcával Szűz Máriát festi meg, sőt kivégzése is ezt a kettősséget mutatja.

A romantikus klisék mögött rendkívül összetett és valóban színpadra való - látszat és valóság viszonya hol lenne jobb helyen? - történet áll. És Puccini zenéje is ilyen: hol mély, hol teátrális. És ez a kettő megfér egymás mellett. Nemcsak a három főszereplő remekel. Jó a Pécsi Nemzeti Színház kórusa és a Liszt-Wagner Szimfonikus Zenekar is, Kaposi Gergely pedig határozottan és visszafogottan vezényel.

Az előadás végén a XIX. századi Róma a Ferencváros lesz megint, de ezentúl a tizenötös busz ablakából emlékezni lehet majd Toscára, Cavaradossira és Scarpiára, akik otthon vannak a Bakáts tér környékén.