Bár az utóbbi hetekben szinte a szemét sem tudja az ember úgy kinyitni, hogy ne sporthírre esne az első pillantása, a labdarúgó Európa-bajnokság szellemének címbeli megidézése nem az elsöprő erejű információáramlás tudatmódosító hatásának betudható véletlen. A második születésnapját ünneplő Anima Musicae Kamarazenekar június 20-i hangversenyén ugyanis, bármilyen szerencsétlen dolog legyen is az ilyesmi a művészi élmény szempontjából, a zenekar valóban pontot szerzett a szólistával szemben. Pedig az este eredetileg kellemes műsortervvel csábította az Óbudai Társaskörbe mindazokat, akik örömmel éltek a lehetőséggel, hogy a kamarazenekari apparátus hangzásának egyediségében, arisztokratikus, reprezentatív eleganciát árasztó intimitásában gyönyörködhessenek. A Bujtás József Liszt-motívumokat megidéző Vonószenekari fantáziájából, Mozart A-dúr hegedűversenyéből (K 219), Purcell Abdelazar-szvitjéből és Britten Simple Symphony-jából összeállított műsor nemcsak ügyesen egyensúlyozott a nyáriasan népszerű, ugyanakkor intellektuálisan igényes programtervezés elvárásainak eltérő elemei között, de ráadásként egy olyan fellépővel is kecsegtetett, akit Budapesten az utóbbi években meglehetősen ritkán hallani - egyszóval minden részletében szépen lekerekített, a kánikulai időjárás viszontagságaihoz tökéletesen illő szórakozást ígért.

A frappánsan egységes zenei élménybe vetett, derűs bizalom azonban szinte az első ütemeknél komoly sérüléseket szenvedett. Noha Bujtás József nyitányként alkalmazott fantáziája a maga áradó, 19. századi hangulatképeivel önmagában alkalmas lehetett volna rá, hogy elválassza a koncert valóságát a szemközti Krúdy-ház előtt meg-megálló sétálók gumipapucsoktól, kutyáktól és kétéveseknek való műanyag motoroktól színes világától, a figyelmet mégsem tudta igazán hatékonyan magára vonni az átmenetileg a koncertmesteri pultban helyet foglaló Horváth Béla és a zenekar játékstílusának nehezen ignorálható eltéréseiből következően. Míg az együttes előadásmódját mindvégig egyfajta komoly érzelmi és szellemi intenzitás jellemezte, az évek óta New Yorkban tevékenykedő hegedűművész játéka hozzá képest harsánynak és színpadiasnak hatott, és ez a kellemetlen kettősség a Mozart-hegedűversenyben - amelynek párbeszédessége az erőviszonyok felemás volta miatt óhatatlanul csorbát szenvedett - csak erősödött, egészen addig, míg végül maga alá nem  temette a kompozíció minden szépségét, ízét és szellemességét.

Horváth Béla játéka ugyan kétségbevonhatatlan tehetségről árulkodott - fényes színek és könnyed futamok bizonyították a létét -, szofisztikált interpretációs elképzeléseket éppenséggel nem sugalló előadásmódja azonban sehogy sem tudott szimpatikussá válni. Igaz, a hangképzésén és technikáján egyaránt érződött Zukerman iskolájának, bővérű formálásának és a maga természetes egyszerűségében lehengerlő virtuozitásának hatása, de sajnos annak művészi igényei nélkül. Horváth egész este úgy viszonyult a hegedűjátékhoz, mintha az lényege szerint az ujjak fürgeségének bemutatására lenne való elsősorban, és az intonáció csak járulékos elemként függene rajta, amit, ha marad rá idő és koncentrációs kapacitás, éppenséggel rá lehet biggyeszteni a mozgásra, de a siker anélkül is garantált. Ez a némiképp nyers közelítésmód ráadásul az Anima Musicae egyelőre szintén tagadhatatlan intonációs egyenetlenségével párosult, olyan zilált hangzást eredményezve, amely különösen megnehezítette, hogy az ember bármiféle értelmet fedezzen fel az egyébként lenyűgöző egyszerűséggel hódító Mozart-tételekben.

Szerencsére a zenekar és a szólista teljesítménye közti hasonlóságok ezzel ki is merültek. Az együttesben ugyanis megvolt az a potenciál, ami Horváth Béla játékában szerdán este nem bukkant fel: a tudatos művészi elképzelés ereje, amelyet semmiféle nehézség ellenére sem engedtek soha elsikkadni. G. Horváth László érzékeny és lendületes irányításával plasztikus gesztusok, friss, célratörő motívumok, feszesen összefogott, elegáns formák rajzolódtak ki Purcell és Britten műveiben, a zenekar méreteihez képest bőségesen adagolt basszussal megtámogatott, áradó hangzás pedig szinte meghökkentő közvetlenséggel idézte fel a példaképként tisztelt Liszt Ferenc Kamarazenekar játékát. A hangképzés és az intonáció egyéni verzióinak összefésülésén persze túl kell jutnia még az Anima Musicae-nek ahhoz, hogy jelentős és bizonyos fokig hiánypótló tényezővé válhasson a koncertéletben, de a jelek szerint semmi akadálya nincs annak, hogy a harmadik születésnap figyelemre méltó fejlődésről tanúskodjon majd ezen a téren is.