- A pályáját fuvolistaként kezdte. Hogyan lett karigazgató?

- Egy véletlen folytán kerültem be a Zeneakadémia karvezetés szakára. A konzervatóriumban fuvolát és fakultatíve zeneszerzést tanultam. A felvételim évében takarékossági okokból nem hirdettek meg egyetlen helyet sem a fuvola tanszakra, ezek után kíváncsiságból választottam a karvezetést, egy év múlva pedig már el tudtam kezdeni a hangszeres szakot is. Elég hamar, az egyetem harmadik évétől járhattam kisegíteni az akkori Állami Hangversenyzenekarba, ahol néhány évig állandó kisegítő voltam, mígnem státuszt kaptam. Meglehetősen távol kerültem a karvezetéstől, de a zenekari munka mellett részt vettem a brüsszeli Királyi Zeneakadémia posztgraduális karmesterképzésén is. Majdnem negyvenéves voltam, amikor először hivatalosan is használhattam a karvezetés diplomámat.

- Mennyire mondható tudatosnak a szakmai előmenetele?

- A karrierépítés mint olyan távol áll a személyiségemtől. Mindig úgy éreztem, hogy a zene egy örömforrás, amit az életem során különböző módokon műveltem, és amihez egyszer csak megkeresések is társultak. Mindig örültem a felkéréseknek, és általában ott is ragadtam egy-egy helyen. Az ÁHZ-ba már nem kellett próbát játszanom, a Budapesti Kórus egy - Ferencsik János által megbízott - fontos próba megtartása után kért fel, a Nemzeti Énekkar pedig egy közös koncert alkalmával figyelt fel rám.

- 25 év után 2015 végén köszön el a Nemzeti Énekkartól.

- Az elmúlt időszakban nagyon komoly munkát végeztünk, bár a saját elképzeléseimnek megfelelő eredményeket nem volt könnyű elérni. A 2000-es évek elején éreztem először azt, hogy a kórus az általam tervezett úton halad. A siker többtényezős, az eredmény nem mindig a karnagyon vagy az együttes tagjain múlik. Sok esetben a jogi formulák bosszantó kerékkötőjévé válnak a markáns minőségi előrelépésnek. Példának okáért a korkedvezményes nyugdíj eltörlése nagyban behatárolja a pusztán művészi alapokon nyugvó kórusépítés lehetőségeit. Vannak különleges adottsággal rendelkező énekesek, mint Fischer-Dieskau, aki 60-on felül is ámulatba tudta ejteni a közönséget, de nem árulok el titkot, ha azt mondom, a csapatjáték nem enged meg elfáradt intonációt. Mindezek ellenére nagyon büszke vagyok a Nemzeti Énekkar fantasztikus tudására, népszerűségére és keresettségére.

- Hogyan alakul az évad programja?

- Igaz, három hónappal a hivatalos mandátumom lejárta után, de az énekkar 30 éves jubileumi koncertjét emelném ki. A program elsősorban azt tükrözi, hogy az énekkar honnan jött és hová tart. Verdi Négy szent éneke szimbolizálja, hogy egy igazi romantikus hangzású oratóriumkórusról beszélünk, Eötvös Péter Ima című alkotása a kortárs zenének az a vonala, amely előre mutat, Bartók Cantata Profanája pedig emblematikus alkotás, amelynek eldirigálásával hivatalosan letenni a pálcát igazán különleges élmény.

- Tudja már, hogy ki lesz az utódja?

- Nem hiszek abban, hogy ki kellene nevelnem a következő karigazgatót, és az együttes működése sem feltétlenül engedi meg ezt. A főigazgató és Kocsis Zoltán egyeztetnek majd a kórus művészeti bizottságával. Annyit azonban elárulhatok, hogy kiváló jelöltek vannak.

- A nyár folyamán is lesznek jeles koncertek.

- A Budapesti Nyári Fesztivál nyitókoncertjén közreműködünk Liszt Dante-szimfóniájában, Kocsis Zoltán vezényletével, majd nyáron a martonvásári Beethoven-ciklus az, amely az idén már 57. éve a Nemzeti Filharmonikusoké. Itt az utolsó koncerten Beethoven c-moll zongoraversenyét és a IX. szimfóniát fogom dirigálni augusztus 1-jén, a 70. születésnapom másnapján.

- Bár átadja a kórust, mégis további tervei vannak.

- Nagyon szeretek anekdotázni, akár a Zeneakadémián a tanítványaimnak, de társaságban is. Számtalan történetet őrzök olyan óriási egyéniségekről, mint Ferencsik, Bernstein, Abbado, Patané vagy Gardelli. Vannak persze vitriolosabb gondolataim is, a szakmának a szakmáról, ez utóbbiak talán nem lesznek érdektelenek. Nehezen tudom, hogyan kell nekikezdeni egy könyv megírásának, de néhány konkrét gondolat már megfogalmazódott bennem.