Ez a furcsa, az este esztétikai besorolását megnehezítő kettősség jószerint már az előadást megelőző percekben körvonalazódott, akár a széksorokra, akár a kiadott műsorfüzetre tekintett a gyanakvásra könnyen kapható kritikus. Merthogy egy városszerte kiplakátozott, valódi világnagyságokat felléptető produkció esetében a nézőtér szellőssége meg a szakmai és hozzátartozói közönség markáns jelenléte éppúgy kelt némi halvány gyanút, mint az, ha a 18 oldalas füzetben szólótáncosokról olvasunk, de koreográfusról nem, s ha ugyanott említés sem lelünk rendezőről.
Márpedig az Ismeretlen Rendező (vajh' ki lehetett ő?) közreműködése mindvégig nyilvánvalónak tűnt, akár a produkció díszletkiváltó megoldását, a négy hasábra szabdalt orosz festmények jelenetenkénti kivetítését vettük szemügyre, akár az olyasforma látványos ötleteket, mint amilyen a kórus három teljes fordulót abszolváló körsétája volt a népszerű Polonéz második felében. A szólistákat egyébiránt nagyjából szabadjára engedte ez a rendezés, így aztán Tatjána és Olga anyja, a földesasszony Larina olyan gesztusok kíséretében érintkezhetett jobbágyaival, mintha egy párizsi szalont vezetne, míg a spleenes Anyegin felindult állapotában rendszerint hajmosást imitálva fejezhette ki mély lelki válságát.
Egy szimplán koncertszerű megszólaltatással jobban jártunk volna, ez nem kétséges, ám e kérdésnél miért is időznénk tovább, ha egyszer a pódiumon megjelent előttünk Ferruccio Furlanetto (Gremin) és Michaela Kaune (Tatjána). Hogy Furlanetto egyetlen, fölényes eleganciával megoldott, férfias tüzű áriája önmagában is értelmet adott volna az esténknek, az éppúgy bátran kijelenthető, mint az, hogy Kaune nem csupán remekül teljesítette szólamát, de egyúttal olyan hozzáadott értékkel gazdagította a produkciót, ami sajnos felette ritka ajándék színházban és operában egyaránt. Kaune Tatjánája felelt a saját életproblémánkra; nem egyszerűen szépen énekelte a Levéláriát, de valóban felmutatott egy darabot az emberi lélekből, s így aztán már legfeljebb a befogadón múlt, hogy ráismer-e saját jelen idejű vagy egykori érzéseire Kaune énekszavából vagy akár abból a szívszorító jelenlétből, amely a szerelem betegét jellemezte három felvonáson át.
Paradox, de a világszerte méltán ünnepelt Kaune Tatjána-portréját csak gazdagította a tény, hogy ezúttal nyilvánvalóvá vált: Anyegin nemhogy nem méltó a lányra, de kimondottan súlytalan figura. Merthogy Horváth Ádám rokonszenves kiállása sajnos semmiféle jelentékenységet nem körvonalazott, alakításának vokális része pedig legtöbbször a fakó és a kellemetlen regiszterei között oszcillált. A szürke ötven árnyalata - juthatott eszünkbe a mostanság valamiért népszerű regény címe Horváth szűk volumenű éneklése hallatán, s így, ha tetszik, még valóságosabbnak és ismerősebbnek tűnt Tatjána szerelmi vaksága, aki a minden szempontból imponáló Furlanetto-Gremin oldalán is váltig e dib-dáb férfi iránt táplált romantikus érzelmeket.
A szereplők mezőnyéből nem mindenki igazolta vissza énekesi teljesítményével a kísérőfüzet lelkes felsorolásait, ám a többség becsülettel fáradozott, s a magyar közreműködők közül okvetlenül dicséretet érdemelt a rendezői koncepció által ünnepelt slágerénekesként asztalra léptetett Triquet, azaz Szappanos Tibor, valamint Rácz István, aki a párbaj zavartalan lefolyása felett pedantériával őrködő Zareckij parányi szerepében háromdimenziós figurát teremtett.
A produkciót vezénylő nagyság, Christoph Eschenbach mindvégig lendületesen vezényelt és érezhetően erős vízióval közelített Csajkovszkij operájához. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara a dinamikai elképzelések megvalósításában és a karakterizálásban méltó partnere volt a karmesternek, ám hibátlan, bakimentes játékkal korántsem örvendeztette meg Eschenbachot és a közönséget. Így amikor a II. felvonás születésnapi ünnepségén a kórus katonazenekart emlegetett, az árokból nem is katona-, de már-már tűzoltó zenekari hangzás felelt a Larin-ház vendégseregének lelkesedésére. Apropó kórus: a Budapesti Operakórus és a Nemzeti Énekkar mindvégig gyámolítás nélkül csellengett, színlelt keringőt, polonézt és faringoseptet a színpaddá átminősített pódiumon, ellenben éneklésével majd' mindvégig derekasan helytállt három felvonáson át.
hírlevél
