Michael Jackson vagy Wolfgang Amadeus Mozart aligha futották volna be a pályát, amit befutottak, ha nincs mögöttük egy túlsúlyos atyafigura. Hasonló a helyzet Johann Sebastian Bachhal is, aki azt adta tovább fiáinak, amit apjától kapott. Meg a nagyapjától. Meg a dédapjától. A zenét.

"Az alkotóknak két fő típusa van: azok, akik állandóan elutasítják, amit ők vagy mások csinálnak, és majdnem kényszeresen új és új irányba tartanak; és azok, akik hamar felfedezik a »földet«, amit meg akarnak művelni, és így egyre nagyobb ügyességgel és fortéllyal egész életükben ugyanazt csinálják" - írja Howard Gardner Rendkívüliek című könyvében, melyben különféle zsenitípusokat különít el és vesz górcső alá.

Gardner hasonlatával élve kétségkívül a "földműves" kategóriába tartozik a Bach "dinasztia", mely a 16. századtól egészen a 19. század közepéig állt fenn, bár ebben az esetben elég volt a harmadik generációnak felfedezni a "földet": a következő nemzedékek tagjainak a család már következetesen a kezébe nyomta a (zene)szerszámokat. Ennek eredményeképp Türingiában a Bach családnév már a 17. század közepére minőségi garanciát nyújtó "márkajelzés", valóságos "brand" lett. Nem véletlen, hogy amikor az arnstadti udvari zenekarban 1693-ban megüresedett egy hely, a gróf kijelentette: neki "ismét egy Bach és csakis egy Bach kell".

Céhes jellegének megfelelően igencsak belterjes viszonyok jellemezték a Bach-család működését: az újabb és újabb generációk az idősebb családtagoktól tanultak, egymás örökébe léptek a különféle zenei pozíciókban, és házasodni is leginkább néhány ismerős muzsikus-családdal házasodtak. A nagy és rendkívül összetartó Bach-família évente egyszer "közgyűlést" tartott, melynek rendes lefolyását Nikolaus Forkel, az első Bach-életrajz szerzője így írja le: "Összejöveteleik alkalmával mulatságaik mindenestül zenei jellegűek voltak. Minthogy a kompánia teljességgel csakis kántorokból, orgonistákból és városi muzsikusokból állt, akiknek mind az egyházhoz is volt közük, [...] a legelső dolog, amit összegyűltükben megcselekedtek, a koráléneklés volt. Eme jámbor kezdettől azután továbbléptek az emezekkel gyakran merőben ellentétes pajkosságok felé. Mert immár közkedvelt dalokat énekeltek, amelyek tartalma részint tréfás, részint sikamlós volt..."

A húsz gyerekből, amely Johann Sebastian Bach két házasságból született, tíz - hat fiú és négy lány - érte meg a felnőttkort. A fiúk közül többen is hírneves muzsikussá váltak, nem kis részben apjuknak köszönhetően, aki nemcsak génjeit és tudását adta át sarjainak, de személyének tekintélyes súlyával is egyengette fiai karrierjét. Tudjuk például, hogy legkedvesebb utóda, Wilhelm Friedemann (1710-1784) kezéből még a lúdtollat is kivette, amikor az a drezdai Sophienkirche orgonista pozíciójára pályázott - a gondos apa maga fogalmazta meg, tisztázta le és írta alá (!) a városi tanácsnak küldendő dokumentumot, majd (immár saját nevében) ajánlólevelet is küldött fia érdekében az illetékes bizottságnak. Dokumentumok bizonyítják, hogy hasonló módon segítette Carl Philipp Emanuel (1714-1788), Johann Gottfried Bernhard (1715-1739) és Johann Christoph Friedrich (1732-1795) előrejutását is (a legkisebb fiú, az 1735-ben született Johann Christian túl fiatal volt ahhoz, hogy efféle közvetlen atyai támogatás haszonélvezője lehessen). Ha mindez a "Bach céh" szellemében szocializálódott családtagok számára természetesnek tűnhetett is, Christoph Wolff Bach-kutató nem véletlenül teszi fel a kérdést: "vajon mindez túlságosan lelkes szülőre, túlságosan védelmező hozzáállásra vall-e?"

Egyértelmű válasz persze nincs: Johann Sebastian és - tágabb értelemben - a Bach dinasztia öröksége a jelek szerint éppúgy gazdagíthatta a fiúk tarsolyát tömör aranyként, ahogy húzhatta mázsás ólomként. A 19. századi német zeneszerző, Carl Friedrich Zelter például úgy írta le a kiváló billentyűs játékos hírében álló Wilhelm Friedemannt, mint akinek "zeneszerzői »idegzsábája« az eredetiség vágya volt: az, hogy apjától és testvéreitől eltávolodjék"; napjainkban David Schulenberg zenetörténész pedig "egy nagy művész nyughatatlan fiaként" jellemzi őt, „akinek nem sikerült megfelelnie sem apja, sem saját elvárásainak". Első fontos állomáshelyén, a katolikus, pompakedvelő Drezdában lutheránus "egyházzenészként" Wilhelm Friedemann mindig is afféle kívülálló maradt; a jámbor protestáns Halléban pedig racionalista, szabadgondolkodó hajlama vált összeegyeztethetetlenné a Liebfrauenkirche orgonistájának pozíciójával. Meghasonlása végül oda vezetett, hogy 18 év szolgálat után felmondás nélkül hagyta el Hallét. Zaklatott pályája dicstelen véget ért: tanítással szerzett szerény jövedelmét apja felbecsülhetetlen értékű kéziratainak eladogatásával egészítette ki, sőt annak egyes műveit sajátjaiként tüntette fel, és fordítva.

Nagyon hasonló sorsra jutott az okos és muzikális, de lelkileg igencsak labilis Johann Gottfried Bernhard is: apja ismételt közbenjárása jó pozíciókhoz segítette ugyan, ezeket azonban nem volt képes megtartani - sangerhauseni állásából például egyik napról a másikra egyszerűen eltűnt, szüleit sem értesítve hollétéről. 1739-ben a jénai egyetem joghallgatói között bukkant fel a neve; "talán valamiféle lázadó kísérlet volt ez a nagyhatalmú apa árnyékában élő, kötelessége és hajlandósága között vívódó, tehetséges fiatalember részéről, hogy saját kezébe vegye sorsát?" - kérdez ismét Wolff. Akárhogy is, pár hónappal e "kiugrási kísérlet" után megbetegedett és meghalt.

Másként sáfárkodott Johann Sebastian és a Bach dinasztia örökségével a második fiú, Carl Philipp Emanuel, valamint a legkisebb, Johann Christian: míg előbbi - Wolff szavaival - az apai örökséget és az új stílusokat "sajátos, eredeti ötvözetté kovácsolta össze", utóbbi "teljes szívvel az új mellett kötelezte el magát". Mindkét út járhatónak bizonyult.

Carl Philipp Emanuel közel harminc éven át tartó berlini működése során - Wilhelm Friedemannhoz hasonlóan - szintén szenvedett a hajlamai és képességei, illetve a külső elvárások közötti ellentmondástól. Széleskörű érdeklődésének, szellemességének és szójátékainak köszönhetően azonban a művelt körök közkedvelt tagjává vált, s a berlini irodalmárok, kereskedők, városi polgárok és tisztviselők - akikkel sokkal szívesebben barátkozott, mint zenészkollégáival - társaságukkal láthatólag segítettek elviselnie a művészetpártoló, de reménytelenül konzervatív "Nagy" Frigyes porosz király szolgálatának egyhangúságát. A türelem meghozta gyümölcsét: 1768-ban végre a szabad szellemű, pezsgő kereskedővárosba, Hamburgba költözhetett, s komponistaként is folyamatosan növekvő hírnévnek és elismertségnek örvendett.

Már csak koránál fogva is Johann Christian (1735−1782) volt az, aki mindenféle értelemben a legmesszebbre távolodott a Bach dinasztia tradícióitól. Szakítva a "protestáns orgonista szindrómával” itáliai évei alatt áttért a római katolikus vallásra, s Londonban töltött évtizedei során elsősorban operaszerzőként szerzett nevet, mely műfaj korábban szinte teljesen hiányzott a család palettájáról. A gáláns stílus mesterének művészete nagy hatással volt a fiatal Mozartra, aki nyolcévesen ismerte meg őt, s a két muzsikus a jelentős korkülönbség ellenére tartós és szívélyes kapcsolatba került egymással. 1778-ban egy újbóli találkozásuk után Mozart így írt róla apjának: "Szívből szeretem őt (amint bizonyára tudja is), nagyra becsülöm, és Ő ... igaz, ami igaz: éppen így szemembe, mint mások előtt − nem eltúlozva, mint mások, hanem komolyan, igazán − dicsért engem.” Johann Christian korai halálát Mozart "a zenei világ nagy veszteségének” nevezte, egy kortárs pedig szomorúan jegyezte fel, hogy "ezt a roppant szakmai tudású, hivatása gyakorlásában nagyvonalúan szívélyes embert, aki általános figyelemmel támogatta barátait, és nemes jellemével tűnt ki, elfelejtették, úgyszólván még mielőtt elérte volna a mindannyiunkra váró sors; s úgy tűnik, még emléke is feledésbe merült."